Azt mondják, egy bizonyos koron túl az ember egyre többet nosztalgiázik. Nem tudom, a kor, az idei hosszú ősz romantikája, vagy a sosem nyugvó szenvedélyvágyam teszi, de tény, hogy mostanában bárhová visz az utam szeretett városomban, lassan minden utcán, téren, padnál eszembe jut valami a múltból, ami ott történt, és ami újramelegíti a szívem. Ha lehet az ember szerelmes a szülővárosába, hát én menthetetlenül az vagyok.

Szeged a napfény városa - és az enyém. A belváros szülöttjeként egyszerűen sosem tudtam elképzelni, hogy valaha is más legyen az otthonom, mint Szeged sűrűje. Ma sincs ez másként. Lokálpatriotizmus ez, vagy szemellenzősség, mindegy is, vállalom. Kell ez a városi pörgés, ami feléleszt, mégsem budapestien nyomasztó. Kell ez a jellegzetes szegedi napfény, amely évszakonként másként, de mindig áthatóan ragyog. Kell a Tisza-illat, amelynek ereje a vízszint magasságától függően mindig változik. Kell a Tisza-szín, ami a szőkétől a zöldig különféle árnyalatokban tetszeleg, de színben az is mást mutat, ha folyásirányban nézem, vagy ha azzal szemben. Kell a nyugalom, amelyet a nyüzsgő központtól öt perc sétával el lehet érni. Kellenek az épületek, gyerek-és  kamaszkorunk kultikus helyei, a terek, a kerthelyiségek, a kocsmák, a padok.

Bicajozom a Tisza-parton a múzeum felé, és nem is annyira folyót, inkább a rakpartot figyelem. Noha utálom a szemetelést, néhány otthagyott sörösüveg látványa most mégis kellemes emlékeket idéz elém. Pár perc csak, míg a klinikákig elérek, de végigmosolygom az utat, mert lélekben újra középiskolás vagyok, ki van engedve a hajam, gitár van a kezemben, és gondolatban a rakpart lépcsőin sörözünk, énekelünk a barátaimmal. Bénácska akkordok, tábortüzes dallamok szólnak, miénk a világ. Nincs gond, nincs idő, nincs semmi, ami korlátozna minket, hacsak anyánk nem, aki azért mindig javasolta a korai hazatérésünket - inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Dóm tér felé kanyarodom. Húsz évvel ezelőtt ez a tér még nem volt telipakolva fesztiválokkal, csak a Szabadtéri Játékok ideje alatt volt lezárva, egyébként bármikor szabadon bejárható volt. Lehuppanok egy padra a harangjátékos óra alatt. Innen látni a legjobban a tornyokat. Horrorfilmbe illően hamisan nyekergi szegény harangjáték a Szeged híres várost, belőlem meg kitör a röhögés, mert eszembe jut, hogy itt, ezen a padon cigiztem életemben először, és mint aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, baromira megijedtem, amikor rázendítettek a harangok. Most is összerezzenek, de jól esik. 96-ban száznegyvenöt forint volt a világosbarna multi, négyen dobtuk össze az árát hétvégenként. Sokat mászkáltunk az árkádok alatt, és a nem elhanyagolható mennyiségű pancsolt vörösbor elfogyasztása után azon nyihogtunk, hogy milyen ijesztő az a sok ronda szobor.

Visszakanyarodom a Somogyi utca felé, és dühösen tekintek az Art Hotelre, nem mintha az  tehetne bármiről is, de basszus, miért pont a Sörkert helyére kellett építeni... Nem csak az én, de a szüleim generációjának is egy fontos nyugvópontja volt ez a hely. Gyerekként, szüleinket kísérve jártunk oda. Míg ők barátaikkal iszogattak, mi gyerekek a Sörkert lyukas betonkerítésén bujkáltunk ki-be, és a Somogyi Könyvtár mögötti ringlófák terméséből kajáltuk betegre magunkat, éjszakába nyúlóan. Pár évvel később aztán a szülők otthon maradtak (kivéve apámat, akivel tizen- huszonéves koromban rendre sikerült összefutnom a szegedi éjszakában, de mivel ő  mindig népszerű volt a barátaim körében, ez inkább menő dolog volt, mintsem ciki), mi pedig már nem a lyukakon bujkáltunk, hanem a kerítés tetején ülve vártuk, figyeltük, hogy megürüljön végre egy asztal, amire aztán azonnal lecsaptunk és el nem hagytuk záróráig.

Teszek egy kitérőt az Egri felé. Ahogy elhaladok előtte, újra érezni vélem az akkori savanyú, dohányszagú levegőt - persze ez már csak zsigeri emlék, de szerettem. Szerettem, hogy itt viszonylag olcsón jutottunk piához, és bármikor is mentünk, mindig volt ott legalább egy ismerős. Középiskolai éveim meghatározó barátságai, világmegváltó gondolataink és önmagunkra találásunk fontos színhelye volt az Egri borozó, amit persze főiskolásként is gyakran látogattunk, és nem csak esténként. Előfordult, hogy beugrottunk egy kávéra, ami mellé persze azonnal hozta valaki az olcsó hubertust (fújjj...), aztán onnan mentünk órára. A legjobb pszichológia ZH-mat például egy ilyen délután sikerült megírnom.

A Dugonics tér nagyjából a második otthonunk volt. Ha épp nem nálunk lebzselt a banda, akkor tuti, hogy a Dugó téren nyomultunk a szökőkútnál. És hát a JATE... A legmenőbb hely volt, noha akkoriban nem volt puccos terasza meg elitista programjai. Igazi retek, büdös pinceklub volt, ahová ha beléptünk, már a második lépcsőfokon odaragadt a bakancsunk a szétlocsolt piafoltokra. Tömegnyomor volt, pince- és izzadtságszag keveredett (kicsit hátrébb érve már némi hányásszag is belejátszott), folyt rólunk a víz, mégis minden hétvégén ott volt a helyünk - már ha el tudtuk verekedni magunkat a ruhatárig. Kötelező ruházati elem volt a batikolt póló és a bakancs, no meg a szimatszatyor, de legalábbis valamilyen bölcsésztarisznya, ha pedig bárki is csinosabb darabokat öltött magára, azt menten lecikiztük.
A SZOTÉba később, főiskolai éveink alatt és után jártunk inkább, s bár másnap mindig értetlenkedtünk magunk közt, hogy miért is kellett nekünk megint odamenni, mikor tömeg is van, szar is a zene, azért valahogy csak ott lyukadtunk ki.

A Kelemen utcán tekerek tovább a Széchényi tér felé, közben azon tűnődöm, ma milyen szaranyának bélyegeznének, ha a kétéves gyerekemmel kocsmába, sörkertbe mennék. Annak idején bennünket rendszeresen vittek ilyen helyekre, a közösségi életnek részese volt a gyerek is. Ha nem mi mentünk, akkor hozzánk jöttek a barátok. Nem gondolom, hogy ebből bármi kárunk származott volna, sőt. Mai zenei ízlésvilágom meghatározó momentumai voltak a hétfő esti Cseh Tamás és Képzelt riport - bakelitek, csakúgy, mint a Woodstock-os dallamok. Reneszánszukat élik az újranyitott régi kocsmák, kerthelyiségek, így a Hungi és a Hági is, amelyekhez gyerekkori emlékeim fűződnek. A Hungi nagymamám elmeséléséből ismerős, ott dolgozott ugyanis a szálloda éttermének konyháján. Sokat mesélt azokról az időkről, amikor is tizenkét palacsintasütővel sütötte egyszerre a palacsintát a vendégeknek - nekem egy is odaég. A Hágiból már vannak személyes emlékfoszlányaim, kerthelyiség, platánfa, söröző szülők, vidám gyerekek, túróscsusza pörccel... Ma mindez már mégsem olyan.

Ha már a Hungit említettem, a belváros felé menet a Stefánián nem haladhatok úgy végig, hogy ne pillantsak rá a szebb napokat is élt Kisbajorra. Nevét úgy hiszem, csak a szájhagyomány őrzi, egy cikkben olvastam, hogy talán Gold Fassl söröző volt a rendes neve, de szerintem soha senki nem hívta így. Régóta zárva van már, pedig ez a hely is rengeteg emlék színhelye. A levegője egy az egyben JATE-szagú, kilocsolt vörösbor aromája keveredik cigivel és olcsó kölnikkel - mindez dohos pincelevegőbe konzerválva, örökre. Eszembe jut Ibolya néni, a pultos, aki emberemlékezet óta a Kisbajor angyala, ikonikus alakja. Ő aztán mindenkit megregulázott, hazazavarta a részegeket, vagy éppen eltársalgott a szerelmi bánatukat italba fojtókkal. Kora délután már nyitva volt, így suli után megesett, hogy ott ittunk. Kávét. Négy-egyes VBK-val. (fújj...)

Ahogy a Tisza-parton télen-nyáron a gáton kellett ülni (hátsó tenyértámasszal, szigorúan egy ugrásból felhuppanni, különben béna vagy, az tökmindegy hogy széthorzsolta közben a beton a derekad meg a segged), úgy volt szinte kötelező a Széchenyi téri és Stefánia menti padok nem rendeltetésszerű használata. Nem rongáltunk, nem garázdálkodtunk, de tuti, hogy a normál ülésen kívül minden másra használtuk a padokat. Hagyok időt felidézni... Igen. Tényleg. Mindenre... Csókok, szerelmek, szerelmes csöndek vagy hangos évődések, összebújások, kabát alatti félszeg simogatások, ölbehajtott fejek, karfán pihenő lábak, támlán ülő bagózások, filózás és romantika - leírhatatlan, meghatározó és örök emlékek. Nem is létezhetett tartalmasabb szórakozás, mint a malacfa alatt italozni, hatan egy padon, amin amúgy hárman is szűken lehet elférni, és nevetni, rengeteget nevetni, de annyit, hogy izomláz legyen az arcodban. Szinte kimondatlanul könyörögtünk, hogy ne legyen vége a péntek estének, mindig olyan volt, mintha az utolsó lenne, pedig másnap ugyanúgy, ugyanott folytattuk. Később a borfesztiválok mámoros hangulata darált be minket menthetetlenül - ez nálam azóta is tart, de feltételezem, nem vagyok ezzel egyedül.

Sokszor róttuk az utcákat, tereket, de sosem lézengtünk csak úgy, bandázásainknak mindig volt valamilyen komoly vagy komolytalan célja. Ilyen cél volt például a kémkedés, amikor is számunkra fontos célszemélyek után kajtattunk titokban. Social media híján akkoriban nem lehetett egy-két kattintással bárkiről bármit azonnal megtudni, így elég vicces és kalandos nyomozásokat folytattunk, majd rém büszkék voltunk magunkra, hogy még csak le sem buktunk közben.
Alapvetően soha nem korlátoztak a szüleim, mindig mehettem bárhová, két szabály volt csak, meg kellett mondanom, hogy hol leszek, és hogy kivel. Ez a két információ máris biztonságot jelentett. Az idők, az emberek, a kapcsolatok változnak, de jó érzés tudni, hogy néhány dolog mégis állandó: ha ma megkérdezi anyukám, hol leszek és kivel, ma is azt felelem: Szegeden, Veletek.

Szeretett városomnak, Szegednek, 2019 őszén,

Kata