Csak ülök és mesélek - ez volt Vitray Tamás egyik riportműsora, amelyben elgondolkodtató emberi sorsokat és történeteket elevenített meg a kardigános, unalmas hanghordozású bácsi a 80-as években az egyesen. Néztük, szerettük. (Kicsit öreg vagyok, ha most ez ugrott be, de Ti is, ha emlékeztek a műsorra (hehe...). Hogy hogy jutott ez most eszembe? A csak "fekszem és gépelek" analógiájára, mert nálam most ez van. Na nem akarom én Vitrayhoz hasonlítani magam, hogy is jönnék ahhoz, csak a kezdőlöketet próbálom megadni magamnak az íráshoz.

Tavasz van, április, tökjó idő, és szombat este. Stefi, a férjem hazautazott ma Nagyváradra üzleti ügy és némi buli okán, így egyedül vagyok ma este. Régóta az első szabad szombat estém ez. Ilyenkor régen általában csajos estét tartottunk, piáltunk, vihogtunk a barátnőimmel, tettük ezt esetleg tavasz lévén már egy teraszon, vagy a húgommal, Nórival moziztunk és pletykáltunk, osztottuk az észt mindenről és mindenkiről, szóval lazultunk, és végül esetleg vidámra ittuk magunkat. Múlt időben. Pfff...

Ehhez képest nekem az unalmashangú Vitray és a saját ágybanfekvős kínjaim jutnak most eszembe. Szánalmas... És igen, már ettől lelkiismeretfurdalásom lett, hogy leírtam mindezt kínként. A héten léptem ugyanis első magzatommal a harmadik trimeszterbe, és ugye juhúúú, de jó nekem, hát mennyit küszködtünk, mire összejött, örülnöm kéne, hát hogy lehet ilyen egy nő, egy kismama, hogy kínnak nevezi ezt az áldott állapotot... Veszélyeztetett terhességem okán ide vagyok láncolva ehhez a kényelmes, ámde rohadtul unalmas ágyhoz. Szaranya! Szaranya! - skandálják a kis gonosz manók a fülembe folyamatosan, olyan "Mongyonle!!" - stílusban, akármikor elvágyódom innen.

Mert elvágyódom. Az ágyamtól mindenképp. Elvágyódom. Nem a házasságból, nem az ezzel járó kötöttségtől, hisz önként és boldogan döntöttem így tizenakárhány év szingliség után, hogy ha valakivel, akkor Stefivel fogom összekötni az életem. Elvágyódom. Nem a születendő gyermekemtől, hiszen valóban nagy álmom teljesül most, egy vitathatatlan isteni csoda minden szívdobbanása és rugdosása. De elvágyódom. Vagy inkább visszavágyódom picit (nagyooon!!!) a régi életemhez. Hogy akkor és azt csinálhassak, amit és amikor akarok. És most nem feltétlen az egyedülálló életemre gondolok. Mondhatom mindezt többes számban a férjemmel. Mi Stefivel az elmúlt hat és fél évben rengeteget utaztunk, pezsgő társasági életet éltünk, együtt és egymásban megerősödve "hagytuk egymást élni", mindkettőnknek megvolt a magánszférája (mondjuk ez most is megvan, de lássuk be, az enyém jelen helyzetben némileg korlátozottabb). Volt, hogy szombat reggel kávé után Stefi gondolt egyet, és felvetette, mi lenne, ha ma Mauronál ebédelnénk Zamárdiban egy jó tésztát - és indultunk. Vagy tavaly ilyenkor pl. csak beültünk a kocsiba, elindultunk a mórahalmi fürdőbe pancsizni kicsit, de közben meggondoltuk magunkat, és "picit" továbbgurulva elugrottunk a Mecsekbe medvehagymát szedni.

Nálunk nem volt kérdés az sem, hogy ha Stefi haza akar menni Nagyváradra a régi barátaival bulizni, akár több napra is, akkor elmehet. Minthogy tette azt ma is. Ugyanígy, ha a legjobb barátnőmmel, Orsival eldöntöttük, hogy nyomulnánk egy hétvégét újra Siófokon az Aranyparton, mint a régi szép időkben, vita nélkül megtehettük ezt. Előtte, 16-26 éves korunk közt beutaztuk (értsd: végigbuliztuk) Orsival és még néhány barátnőmmel Dél-Európát, Nórival kipróbáltuk az összes hullámvasutas vidámparkot Bécstől Párizsig, emellett minden évben csobbantunk a Balcsiban - TEHÁT ÉLTÜNK. Ezért vágyódom el.

Az ÉLET másik fontos területe számomra a munkám. Ha olvastátok a bemutatkozásom, tudjátok, pedagógus vagyok. Az a fajta, aki szereti a gyerekeket (hehe) - ezt csak azért mondom, mert a szakma jelentősen felhígult és nem tartom magam a már sajnos egyre több kollégát jellemző, átlag kiégett tanárnak, én (még) szeretek dolgozni a pálya minden szépségével és nehézségével együtt - na nem a közoktatásban. Jó és sikeres vagyok a munkámban - nem mondható (még) el ugyanez a terhességemről és az anyaságomról. És ez okoz ambivalenciát: mások gyermekeit nevelgetni, tanítani szeretem, a sajátomra sok-sok éve várok. Most itt van. Bennem. Csoda. Szeretem őt. Mégis az ÉLETem egy szeletét követeli, és akárhogy is nézem, ezzel megfoszt attól, amiben eddig örömöm és sikerem volt. Mert most csak feküdhetek. Szellemi munkára képtelen vagyok, ezt a bejegyzést is három seduxen és két alvás után, négy nekifutásra dobom össze. És ez igenis szar.

Azzal már rég nem foglalkozom, hogy ez az elvágyódás normális vagy nem normális érzés a társadalom megítélése szerint, mert tudom, hogy aszerint nem az. Nézzünk pár példát, mit is illik és mit nem illik mondani/csinálni/gondolni kishazánk álszent társadalmi normái szerint (mikor ilyeneket írok, mindig lebegjen előttetek, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, légyszi.):

Illik pl. boldognak lenni minden körülmények közt, és ennek hangot is adni, lehtőleg folyamatosan. Nem illik ugyanakkor ezt "túlzásba vinni", mert egyből kapod, hogy nah, ezek már megint a tengerparton nyaralnak, de jól megy nekik. (Ne tudjátok meg, hányszor kaptam a pofámba, hogy a béna pedagógus fizetésemből hogy futja Disneylandre... hát úgy b@zmeg, hogy egyrészt semmi közöd hozzá, másrészt addig fusiztam, spóroltam és vontam meg magamtól mindent, míg összegyűlt a rávaló).

Illik pl. egy baba érkezésének feltétlenül és felhőtlenül örülni - hogy a magam példájánál maradjak. Illik (mit illik?! kötelező!!) a kismamát úton-útfélen tapogatni, és ami még rosszabb faggatni, hogy hányadik hónapban van, miként esett teherbe, mi lesz a baba neve, mikor szül, természetesen vagy császárral, apa bent lesz-e, stb-stb. Illik mindezeket mosolyogva megválaszolni, mi több, végighallgatni az ehhez kapcsolódó saját történeteket (higgyétek el, hogy engem rohadtul nem érdekel, ki hogy csinálta, csak ha kérdezem, arra viszont megvannak az "embereim"), és nem túlzok, kapom akár mindezt az utcán, vagy a boltban, huszadrangú ismerősöktől. Nem illik  viszont sírva fakadni (meddőségi központban sem! "Hát ilyen negatív hozzáállással mit vár?" - pedig csak kérdeztem, mit tegyek, ha vérzem...), ha nem sikerül teherbe esni. Nem illik visszautasítani a kéretlen tanácsokat, és a lehányt/agyonhasznált/béna/felesleges babacuccokat, mert ugye jó szándékkal akarják adni (értsd: rádsózni, mert eladni nem tudják, és a helyet meg foglalja már inkább nálunk...). Nem illik elterelni a témát, ha épp arról akarnak okítani, milyen pózban szexelj, hogy tutira összejöjjön a baba. Nem illik kismamaként nem rózsaszínben vagy babakékben látni a világot, és őszintén válaszolni a "hogy vagytok?" - kérdésre (én momentán hat hónapja szarul). Mindig eszemben van Ági barátnőm, aki szintén az egyik legjobb, szívemhez legközelebb álló barátnő. Öt gyermek édesanyja. Egyszer mesélte, hogy ha elmegy vásárolni, leginkább késő este teszi, és akkor is bujkál a sorok között, nehogy valakivel találkozzon, aki oktatni vagy faggatni kezdi...

Illik pl. az "ennyi idő után hogyhogy összejött?" - kérdést mosolyogva fogadni, de nem illik rá mondjuk azt válaszolni, hogy esetünkben Isten segítségével, lombikmódszerrel elsőre sikerült. mert ilyenkor már adódik a többi kérdés: "Akkor hogyhogy csak egy?" - anyád... Nem illik ezzel kapcsolatban elmondani a rengeteg kockázatot, és hogy az nem csak annyi, hogy anyából kiveszik, apa lecsapolja, kisbögrében összebulizzák, anya visszakapja, oszt jónapot, terhes! De erről ezerféle lombikos blogbejegyzés van én alapvetően nem erre szeretnék fókuszálni. Legalábbis az írásaimban nem. A folyamat emléke örökre bennem marad, belém égett, kitörölhetetlen.

(most iszom is erre egy koffeinmentes kávét, laktózmentes tejjel és persze cukormentesen... szánalmas, szombat este... aztán folytatom. ja, még nem, közben tesóm hív, hogy épp most nyomott le két cosmót = cosmopolitan koktélt, és rám gondol. Imádlak, drága húgom, hogyaza...) 

Illik pl. családi és egyéb rendezvényeken (sőt, munkahelyen is!!!)  most már nem csak minket, hanem a hugit bombázni kérdésekkel, ránk utalva, hogy bizony felette is eljár az idő, és nehogy így járjon, mint mi, hogy késő legyen (ilyenkor legszívesebben ütnék... nem mintha Nóri a védelmemre szorulna, de na...). Van, aki komolyra veszi a figurát, úgy közli az okosságokat, és van, aki vicceskedve - ez utóbbi típustól kap el leginkább a hányinger... Elvárt, hogy pl. Nóri ilyenkor még meg is köszönje a jótanácsot, és 5-7 percig minimum fátyolos szemmel magyarázza, hogy ő bizony próbálja, de nem megy, nem talál olyan pasit, akivel családot alapíthatna... Nem illik viszont azt mondani, hogy hagyjatok már a francba, foglalkozzatok már magatokkal, a saját nemi életetekkel, meg a makulátlan családmodelletekkel. (Egyre többször mondja már ezt egyébként, dicséret Neki!)

Illik pl. nagyon erősen kritizálni a kukis-puncis színezőt, ami nagy port kavart a múlt héten. Nem illik viszont megvenni, saját szemmel megnézni, belegondolni annak tartalmába és úgy formálni kritikát (jót vagy rosszat, tökmindegy, hisz szólás- és véleményszabadság van), hogy mondjuk tisztában legyünk azzal, hogy ez nem egy kötelező olvasmány, mint ahogy bizonyos források ezt beállították, hanem egy újságosnál kapható kisfüzet, amit vagy megveszel, vagy nem. Szabadon eldöntheted. (Erről a témáról később részletesen tervezek egy bejegyzést írni, készüljetek!)

Na de hogy mit is akartam kihozni mindebből:

Félek. Kezdettől fogva rettegek - a gyermekem foganásának tervezésétől, valószínűleg születése és felsírása pillanatáig (majd pedig utána úgy kb. egész életemben), hogy mi lesz ezután. Rettegek, hogy elveszítem magam, hisz máris ezen az úton járok. Félek, hogy mi lesz a gyerekkel, tudok-e jó anya lenni (nyilván aki este 11-kor kávézik terhesen, az máris szaranya, aki ezt le is írja, az főleg, aki még meg is inna egy cosmót a tesójával, az inkább kösse is fel magát... ja, a seduxent ki is hagytam bakker). De nem kell vigasz, sejtem én, hogy ez nagyjából minden kismama agyán végigfut, hosszabb-rövidebb ideig. Aztán ugye vannak, akik bevallják ezt, vannak, akik nem. Vannak, akik ráerőszakolják magukra a "tökéletes anya vagyok" - érzést (erről is majd külön írok, sok tapasztalatom van bölcsi vezetőként a hiperanyákról), vannak, akik sodródnak. Vannak, akik szolgájává válnak a gyereküknek, mindent megadnak neki, ami szerintük kell (értsd: a kaját is megrágják a kétéves helyett), és vannak, akik simán hagyják bőgni meg fetrengeni a kölyköt. Szóval ja... tele a gatyám rendesen, ha belegondolok, mi lesz. És nem igaz hogy visszakaphatom a régi életem, ezt ne mondja senki, hogy gyerekkel is lehet minden eddigi dolgom folytatni, csak szervezés kérdése - nem igaz. Megváltozom. Máris megváltoztam. Más a preferencia. De vajon megtalálom az egyensúlyt? Isten segítségével biztosan. Viszont a mostani kiszolgáltatottságomból már nagyon elegem van. És nem, nem alszom ki magam előre, mert ha megszületik a baba, akkor már úgyse fogok tudni aludni - ekkora hülyeséget... (a mondat első felére értem, hogy hülyeség). A hasonló okosságoktól falra mászom. Higgyétek el, eddig a terhesség kapcsán SEMMI nem jött be, ill. nem úgy volt, ahogyan mondtátok a "majd meglátod", "most még így érzed, de később...." - jellegű tanácsokból. Talán csak a hányás. Az tényleg elmúlt 12 hét után. Mind mások vagyunk. Miért pont a terhességet viselnénk egyformán? Ha okos(kodó) tanácsadóimra hallgattam volna, meg arra, hogy hogyan illik párkapcsolatot teremteni és fenntartani, gyereket nemzeni, akkor ma nem itt tartanék. Nem vagyok az a konformista típus. Az Úr vezetésére és saját ösztöneire hallgató nő inkább. 

Ugyanakkor kimondhatatlanul örülök, hogy mindez a babatervezési/vállalási dolog ment szépen az Úr által kiparancsolt úton. Nekem ugyanis nem segített senki a munkában pl. megtalálni a megfelelő utódomat, őt betanítani, hogy legyen hová visszamennem, ne zárjon be az általam vezetett bölcsi. Az Úr kezében volt az ügyem, és van most is. Én az ovulációstimuláció alatt is végig dolgoztam két munkahelyen 12 órában, ahol a kutya meg nem kérdezte, segíthet-e valamiben, csak a jótanácsot kaptam mindenhonnan, meg hogy pihennem kéne. Köszi. Hogy? Megcsinálod helyettem? Erre nemigen volt válasz. A családom mellett egyedül a tanítványaim segítettek, mindig teával vártak és ha kellett, betakargattak, felpolcolták a lábam óra közben. 

Mindezek dacára sikerült a babaprojekt (de utálom ezt a szót, tudtok jobbat?). Szóval talán helyemen vagyok, talán sikerül így a harmadik trimeszterre elhinnem, hogy jól van ez így. Hálás vagyok a nőgyógyászomnak és a háziorvosomnak, valamint mindkettőjük asszisztenseinek, amiért velünk együtt küzdöttek, és főleg: amiért végig emberségesek velünk minden helyzetben. Hálás vagyok minden imáért, amelyet értünk mondtatok az utóbbi időben - csakis ezt tart meg. Szóval talán mostanra letisztult, és el merem hinni, hogy ez az én utam. 

Ma voltam pl. kismamaruhákat vásárolni - ez már nagy szó! Mondjuk be is jött, amitől tartottam, miszerint mindenben mindenkinek egyformának kell lenni, ha terhes, akkor pláne, legyen boldog, max. hatvan kilós és tündibündi. Félóráig kellett magyaráznom, hogy köszi, nem kellenek a habosbabos, hasramasnis pasztell cukiságok, mert alapvetően én tornacipős-farmeros Kata vagyok a hétköznapokban, és díva a nagyobb rendezvényeken - ezen a ponton megértettük egymást némi nevetés közepette az eladó hölggyel (Anyu, köszi, hogy ott voltál velem, Nélküled agyvérzést kaptam volna!).

Befejezésül: minden reggel ezzel az énekkel köszöntöm a kisbabám (boldogult nagynéném kedvenc éneke volt - neki nem adatott gyermek), hogy emlékeztessem magam, magunkat arra az irányra, amerre tekintenünk kell. A bébi is reagál rá, azt hiszem, szereti, ahogy én is (hallgassátok meg gyülekezetünk kórusának előadásában, négy szólamban sokkal szebb, mint így leírva):

Hadd menjek, Istenem, mindig Feléd,

Fájdalmak útjain mindig Feléd.

Ó, sok keresztje van, de ez az én utam.

Mert Hozzád visz, Uram, mindig Feléd. (Ref. énekek, 422.)

Szeretettel,

Kata

×A gifek forrása: giphy.com