Nem volt jellemző kislány koromban, hogy anyu herceggel meg fehér lóval, várbörtönből kiszabadító, örök szerelemről szóló mesékkel tömte volna a fejem, vagy egy idilli család alapításának vágymagjait, mint a női princípium beteljesítését vetette volna belém. Felnőttem, mint az átlag magyar rendszerváltó szülők lánya, kicsit rebellisen, de azért alapvetően szófogadóan. A család intézményét mindig tiszteltem, annak ellenére, hogy halvány fogalmam nem volt róla, milyen rohadt nehéz a társadalom eme legkisebb egységét napi szinten menedzselni - csak felnőtt korom hajnalán kezdtem megsejteni, hogy ebben a menedzsmentben igazából anyu a főnök, mi több, a legfőbb felelős.

Nem mondanám, hogy iskoláim után valódi belső vágyam volt a családalapítás, inkább csak sodródtam. Gyermeket szerettem volna, de ez az érzés igazán csak a társamra tálalás után mélyült el. Nem volt bennem soha idealizált családkép utáni sóvárgás, ahol "apa mosdik, anya főz", de az "együtt lenni jó" - részt azért ki akartam próbálni.  Sosem vágytam nagy házra, sőt, belvárosi lányként a kertvárosi nyugihangulat valósággal irritál, nem kell nekem szép autó és labrador, de fényképésszel elkészíttetett púderes karácsonyi vintage-fotósorozat sem, amin hatvankilósra volnék retusálva és tűsarkúban, bárgyún mosolyognék a gyermekemmel teljes természetességgel, miközben az járna a fejemben, hogy oké, ez is pipa, látjátok, milyen fasza csaj vagyok, ugye?
Na, hát az van, hogy mivel a fenti látszatdolgok fontosságával gyerekkoromban hál' Istennek nem oltottak a szüleim, viszonylag reálisan - bár sokak szerint inkább pesszimistán és cinikusan - tekintek a világra és magamra is, nincsenek elrugaszkodott vágyaim (ami nem céltalanságot és tervek nélküli életet jelent!), és sosem gondoltam, hogy feleségnek, anyának lenni könnyű. De azt sem, hogy ennyire piszok nehéz.
Annyi mindent csináltam már nagy szenvedéllyel eddigi életem során, hogy bíztam benne, ezt a létformát is imádni fogom. Imádom is, csak néha jó lenne elmenni szabira... Pár napra... Hétre... EGYEDÜL! Annyi területen, munkahelyen adtam már az erőm, türelmem, kreativitásom, megbízhatóságom, szervezőkészségem, hogy azt reméltem, itt is helytállok. Valóban, helytállok, de néha azonnali hatállyal felmondanék. Érzem, hogy fáradok, és ez megrémít. Félreértések elkerülése végett, NEM az anyaság fáraszt. Sokkal inkább az anyaság kéretlen csatolmányai, a monotonitás, a háziasszonyfíling.
Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne ma az életem, ha nem kellett volna annyit küzdenünk a kisfiunk megfoganásáért, ha lombik nélkül sikerült volna, ha nem harminchét, hanem mondjuk huszonhét évesen szültem volna, ha nem éltük volna át a poklok poklát gyermekünk szívbetegsége kapcsán, ha két év alatt aludhattam volna három óránál többet egyhuzamban, ha nem állna belém az ideg minden egyes köhintése után a szívére gyanakodva,  ha nem alakult volna ki közben a kiszakadt gerincsérvem - fogalmam sincs, mi lett volna, ha... Hiszen nekem ez a normális, ezt élem, ebben vagyok. Annyira szeretem a fiam, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Ugyanakkor iszonyú kimerültséget érzek, idegileg, testileg, de szellemileg leginkább. Bedarálnak a napok, tökmindegy ugye, hogy hétköznap vagy hétvége, egy totyogóval minden nap egyforma a rutin. Persze, nem a programnélküliségről beszélek, mert folyamatosan jövünk-megyünk, hanem pl. a napi öt étkezés prezentálásáról (mégse egyen má' szegény gyerek mindig sültkrumplit), pisimisi és kaksimaksi mennyiségi és minőségi ellenőrzéséről, az ő eltávolításukról, a szabadban eltöltött idő és a fejlődést elősegítő játékok mefelelő arányú elosztásáról, a nonstop házimunkáról, a minőségi idő szervezéséről a férjemmel és a család többi tagjával, a nullahuszonnégyes készenlétről. Biztosan ismeritek a mémet: Pihenj, amikor a baba pihen, egyél, amikor a baba eszik, vasalj, amikor a baba vasal. Én nagyjából ezen elvek mentén viszem a háztartást, vasalni csak kéthavonta egyszer szoktam, mikor észreveszem, hogy hites uram már megint vett inkább egy új inget, mert vagy mind vasalatlanul vagy még szennyesen áll halomban. Röndös embör amúgy, szóvá nem tenné soha a vasalatlanságot, sőt, maga is megcsinálja, ha van rá ideje. De ez az, hogy nincs idő, legalábbis én házimunkára gyűlölök időt fecsérelni, mert folyton úgy érzem, hogy azt az időt a gyerekemtől/férjemtől/magamtól veszem el. Márpedig nem lehet mindig rendelni a kaját, meg új inget venni, de ha mégis, mosogatni, mosni, takarítani csak kell.

Emberem dolgozik, mert pénzt is kell keresni valakinek, egy nap meg csak huszonnégy órából áll, így az otthoni feladatok nagy hányada nyilván az enyém. Persze a gyerekkel kapcsolatos tennivalókat kezdettől fogva megosztva csináljuk, de csak késő délután és este, meg hétvégén, hisz a hétköznapok túlnyomó részében egyedül vagyok. Csakhogy mindez már eléggé nyomaszt, nap mint nap beszippant és kiköp. Nem a gyereknevelés, hanem az otthonléttel járó halálunalmas mindennapok megterhelőek nekem. Felőröl az egyhangúság. Főzni egyébként szeretek, de csak ha nem muszáj. Nem vagyok az a típusú nő, akit feldob, ha egy új sütireceptre lel, de az sem, akinek örömet okoz, ha házikosztot dobozolhat minden nap a férjének útravalóul. Nyilván vannak dolgok, amelyek boldoggá tesznek, kikapcsolnak, de csak rövid időre tudom őket élvezni. Mert az edzésnek vége lesz, menni kell haza ebédeltetni, a párommal eltöltött randivacsora után sem tudja mama éjfélnél tovább ringatni a gyermekünket, a barátnős ebédről haza kell menni altatni, a minimális számú esti csajos kimaradásnak is 11-kor véget kell vetni, mert ébred a gyermek éjjel, laktáló emlőimért sírva. Van tehát segítség (hálás vagyok, Anyu!), de olyan jó volna, ha lazulhatna kicsit a napirend.
Van előttem azért jó példa. Ötgyermekes Ági barátnőm például - aki bruttó száz évet volt gyesen - a bizonyíték arra, hogy azért viszonylag ép elmével túl lehet ezt élni. Bár otthonbörtönében töltött utolsó hónapjai alatt igencsak mondogatta, hogy már nem bírja a napi rutint, meg hogy képtelen magát kipihenni (az ő szavaival: "jaj Katám, nem bírom egész nap a csörgőt rázni, pihenni akarok, de nem tudok leülepedni"), azért mégiscsak megcsinálta. Belé kapaszkodom.

Anyukám szerint az a baj velem, hogy ellenállok. Ellenállok egy olyan helyzetnek, amit most úgysem lehet másként megoldani. Jobb lenne, ha nem küzdenek ellene, hanem elfogadnám, hogy amíg a gyermekem kicsi, és én otthon vagyok vele, addig ez a dolgok rendes körforgása. Ha ezzel kibékülnék, akkor nem is érezném annyira vészesen fojtogatónak. Bizonyára igaza van, a saját szemszögéből, én viszont valahogy furán vagyok összerakva, mert nem vagyok képes ebben megnyugodni.
Kaptam már epés megjegyzést, mikor azt mondtam, szeretnék újra dolgozni. "Micsodaaaa?? Élvezd ki, amíg otthon lehetsz!" (kategorikus imperatívuszban, mintha az írná le a jó anya fogalmát, hogy hány hónapot tölt az illető a háztartásban). Aztán olyat is susogtak foghegyről, de érezhető megvetéssel, hogy "Szíves babát bölcsibe adni... Nem sajnálnád?" Na bumm... Hál' Istennek rendelkezem annyi önismerettel és önbecsüléssel, hogy jóanyaságom saját magam felé sosem kérdőjelezném meg mások véleménye alapján. Épp elég, ha a gyermekem tudja, érzi, hogy mennyire szeretem, és számára érzelmileg mindig elérhető vagyok. A kisfiam iránti szeretetem végtelen, ettől teljesen független az a diszkomfort érzés, az a hiánymotiváció, amit jelenlegi élethelyzetemben érzek.

Nem könnyíti meg a dolgom a társadalom sem, hisz valahogy még mindig elvárások hada támasztódik az otthon lévő kismamákkal szemben. Mint mondtam, nekem van pofám kiállni magamért és bevallani, hogy sokszor inkább kilőném magam a Holdra, minthogy még egy napot le kelljen toljak gyesen - csakhogy ez a fajta kendőzetlenség nem népszerű ám. Görcsanyák körében főleg nem. Tudjátok, ők azok, akik a tökéletességre hajtanak, akiknek fontos a kifelé mutatott perfekt családi kép, de közben kb. így éreznek, mint én, csak nekik sokkal szarabb, mert még maguknak sem merik mindezt bevallani. Olvastam egy pszichológiai tartalmú cikkben, hogy nem a negatív gondolatok és érzelmek betegítenek meg, hanem az elfojtottak. Ez nagyon megfogott. Minek, kinek játsszák a tökéletest, ha egyébként belül szenvednek? Többek közt ezért sem igazán szeretek  játszótérre és anyukás közösségekbe menni, mert ott aztán egyből szembesítenek az általuk vélt hiányosságaimmal. Ha én cukrászsütit viszek, akkor tuti, hogy mindenki más házi készítésű finomságot (jelzem, minden tiszteletem azé az anyukáé, aki tud gyerek mellett sütögetni, én erre nem vagyok képes.) Ha én netán elmondom, hogy nehéz napokat élek, rögtön feltűnik egy ikszgyerekes szupimutti, aki rámtromfol, hogy hahh, egy gyerekkel könnyű. Persze, én ezen maximum mosolygok, közben gondolatban elküldöm a sunyiba, de arra nagyon ügyelek, hogy véletlen se szólaljak meg, mert akkor elkezd traktálni jótanácsokkal meg gyorsan elkészíthető sütireceptekkel és sosem szabadulok...

Szóval, míg anya anyának farkasa, addig baromi nehéz a társadalom többi tagjának lenyomni a torkán, hogy amúgy mi, otthon lévő nők valójában rohadtul megfeszülünk ám. Attól pedig sajnos még mindig fényévekre állunk, hogy felfogjuk, különbözőek vagyunk és ezerféleképp lehetünk jó anyák, asszonyok. Persze nem sajnálat kell, hanem némi együttérzés, esetleg valós segítség, akkor kevesebben éreznénk úgy, hogy elbuktunk ebben a szerepben.

Azt hiszem, nekem sem más elfoglaltság kell, hanem szabadság. Nem a porszívózás fáj, hanem az, hogy ez nekem ilyen hosszú távon nem önazonos feladat. Megcsinálom, nem büdös a meló, de képtelen vagyok elfogadni, hogy nekem ennyi jut most, még ha tudom is, hogy ez csak időlegesen van így. Ha valamit megoldottam, megalkottam, új inger kell. Folyamatosan keresem az áhított boldogságot, és nem tudom beérni rutinszerű mindennapokkal.  Nyughatatlan vadlónak érzem magam, akit betörtek, pedig én a domboldalon akarok lefelé vágtatni, lobogó sörénnyel, akár az ismeretlenbe is... Csak vágtathassak végre, megint. Régi, de még lángra lobbantható szenvedélyemmel remélem, hogy nincs már messze a nap, amikor végre újra kiengedhetem a hajam.