Van b..meg. Meg kenyér és parizer is. A boltban. Ja, hogy nekem? Arra vagy kíváncsi, hogy szoptatom-e a kisdedem? 

Öt hónap telt el, mióta világra jött a mi drága kis gyönyörűségünk, és azóta minidiktátorként a családi életünk és ezzel együtt a melleim irányítójává vált. Apja-anyja összes vezetői kompetenciáját (és hangerejét) örökölve és azokat hatványozva könnyedén ledominál bennünket, és gyakorlatilag bárkit. Menjen mindenki a fenébe, aki azt mondja, a gyerek nem irányíthat - lehet hogy később majd nem, de amíg csecsemő, nekem senki ne hazudja, hogy nem áll szülőként a kis üvöltő bébiharamia szolgálatába, önként, babaillattól megrészegülve, mindig könnyfátyolos tekintettel. 

Szóval, drága gyermekünk érkezésével egyidejűleg a "szopcsi-tejcsi" téma is akarva-akaratlanul beszállingózott az életembe. Utcán, zöldségesnél, orvosnál, edzőteremben - igazából tökmindegy, épp hol vagyok, elkerülhetetlennek bizonyul a nekem szegezett kérdés: tejcsi van-e? Én már csak óvatosan felelek. Eleve a tejcsi szótól a hajam tépem (ja, nem, mert már kihullott a szopcsi miatt). Feltűnt ugyanis, hogy az esetek többségében nem a válasz érdekli a kérdezőt (aki általában szintén anyuka, vagy nem, de nagyon ért hozzá, vagy idősebb anyuka vagy pasi, ez a legjobb...), hanem a saját elveit szeretné rámtukmálni a témában, lehetőleg mindenáron. Tökmindegy tehát, hogy mi a válaszom. Ha a "van!", akkor azért, ha a "nincs.", akkor meg azért kapom a szoptatási tanácsokat. Azt vettem észre, hogy aki szült, mintha a szüléssel valamiféle, egyből tanítani való bölcsességre tenne szert, amivel rögtön feljogosítja saját magát a többi anyuka kioktatására. Tipikus frászhozás. Persze a szándék nemes, ezt nem vitatom. Sokáig fejtegettem magamban, vajh miért ez a sok okoskodás. Arra jutottam, hogy mi, anyukák folyamatosan valamiféle önigazolást keresünk arra, hogy jól csináljuk. A hiba valószínűleg megint az én készülékemben van: én ugyanis meg vagyok arról győződve, hogy a babagondozást nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Minden édesanya a lejobbat akarja a babájának, és úgy alakítja a kis közös életüket, ahogy nekik a legoptimálisabb. De miért kell a saját szokásaink helyességéről egy másik anyát győzködni??!! 

A szoptatás-témára anyukák ezrei vannak olyan szinten ráfeszülve, hogy már-már gyilkosnak nevezhető indulatokkal mondják oda a magukét egymásnak, de legalábbis normális beszélgetés biztosan nem várható el tőlük, főleg ha más-más oldalon állnak - mert vannak ám oldalak... Kőkemény, véres védelmet igénylő oldalak ezek, amelyek biztosan nem férnek meg egymás mellett. Igény szerinti szoptatás, kizárólagos szoptatás, vegyes táplálás, tápszerezés, időre etetés... És öcsém, nincs mese, MUSZÁJ valahová tartoznod, nem is ötvözheted a fentieket, mert különben véged. A gyerekednek is. Meg anyádnak. Anyádnak főleg. Mert biztos ő adta neked ezeket az ősrégi szoptatási tanácsokat. Na meg a WHO.. Úgy riogatnak vele, hogy én a múltkor, mikor egy barátnőmmel beszélgettünk a legújabb tudományos ajánlásokról, WHO helyett véletlenül ÁVH-t mondtam... Ha pediglen egy másik oldalt képviselő anyával találkozol a virtuális vagy a játszótéren, egyetlen dolog van, ami biztos: úgyis szar, ahogyan Te csinálod. 

Az bizonyos, hogy a szoptatástámogatás gyerekcipőben jár, hisz információk hiányában vagy régi berögzült, manapság a helyüket már meg nem álló tanok birtokában sokan küzdünk a szoptatással, jómagam is folyamatos disszonanciában vagyok saját magammal és laktáló emlőimmel. Azt is megszaggatnám megkérném, hogy inkább ne beszéljen hozzám, aki azt sugallja, a szoptatásnál mi sem természetesebb, meg hogy szoptatni jó, és csináljuk bátran, bárhol, bármikor. Egy hormonoktól szétcincált, sebeiből vérző, kialvatlan és bizonytalan újdonsült kismamának az ordító deddel a karján ez aztán k..vanagy segítség, hogy gyakorlatilag egyszerűnek és kellemesnek állítják be a szoptatást, így aztán biztosan egy nullának érezheti magát, ha ő momentán nem így látja. Pontosan ebbe a csapdába sétáltam bele: egyszerűen az az elvárás települt rám (magammal szemben, én akartam így), hogy mivel a szoptatást csodálatos misztérium övezi, nekem ezt szeretnem kell. Valahogy én mégsem jutottam el odáig, hogy élvezzem a szoptatást, amelyet hetekig tartó kánikulában, összecuppanva, izzóan fájó keblekkel kezdtem, két hónapig gyakorlatilag nullahuszonnégyben mellretapadó gyermekemmel, majd durva gerincfájdalmakkal folytattam, folyamatos lelkifurcsival, mert a végén már felállni sem tudtam, annyira nagyon próbáltam mindent megtenni a siker érdekében. Így ez számomra egyáltalán nem természetes, főleg nem kellemes. Mindezt nem szégyellem kimondani, és szerintem vagyunk ezzel még így egy páran. Most bizonyára legyintenek sokan, mondván, minden kezdet nehéz, meg mindenkinek fáj a háta a szoptatástól. Nem vitatom. Csak azt a tévhitet szeretném eloszlatni, hogy a szoptatás mindenki számára jó és kellemes érzés, mert nem. Vannak persze nálunk is jobb időszakok, amikor sikerül gyermekemmel flow-ba kerülni, olyankor azért engem is meg-megérint a szoptatás szépsége. Amikor viszont épp nem a hasa fáj, akkor növekedési ugrásban van, ha nem, akkor sztrájkol, vagy épp fogzik, esetleg túl erősen jön a tej, vagy pont ellenkezőleg - a lényeg, hogy nemigen telik úgy el egy hét, hogy valamilyen pózra, módszerre sikerülne esetleg hosszú távon berendezkednünk szoptatásilag. Küzdünk. Vitathatatlan viszont, hogy a gyermek számára az anyatej minden cseppje kincs, gyógyír, és a szoptatás több mint puszta etetés - ezért is nem adtam fel és szoptatok a mai napig is.

Érzéseim, amikor flow van:

Érzéseim, amikor nincs flow:

Szóval hátrább az agyarakkal, anyutársak. Megéri inkább tájékozódni, próbálkozni, az ösztöneinkre jobban, mint a hozzá(nk) nem értőkre hallgatni. Ugyanis mint annyi mindenben, ebben is nagyon különbözünk egymástól. Ami Neked jó és természetes, lehet, hogy nekem kín és nagyon nem egyszerű. Irigykedve (amúgy nem is, inkább tisztelettel) figyelem azokat a kismamákat, akik a parkban ülve észrevétlenül és látható harmóniában, klasszikus bölcsőtartásban mosolyogva képesek táplálni szemük fényét szép és formás, hetyke melleikből, minden kényelmetlenség nélkül. Ha én ilyesmivel próbálkoznék, a két kődinnyém közt a gyerököm ficánkolva fulladozna és kiabálna segítségért. Hogy a szoptatás művészet? Nem hinném, viszont szerintem sokkal többet kellene tanulnunk róla. Már ha szeretnénk szoptatni. Én akarok (bár azért már nem sokáig) és dolgozom is sokat az ügyön a kis bébimmel, viszont nem mindenki akar/képes/tud szoptatni (bármilyen okokból kifolyólag) - bennük miért kell lelkiismeretfurdalást kelteni? A legújabb tanok azt mondják, minden kismama képes rá, hacsak valamilyen biológiai akadálya nincs ennek (pl. tejmirigyek hiánya, hormonális gondok, stb.). Ez oké, de amikor azt állítják, hogy a sikeres szoptatás csak kitartás kérdése, azt kicsit sarkításnak érzem. Ezzel máris akaratgyengének, kevésnek, lustának, gyakorlatilag rossz anyának érzi magát, aki nem képes elég tejjel ellátni a gyermekét, vagy tápszerhez, cumihoz nyúl. Nem vagyunk egyformán kitartóak, de véleményem szerint ez nem hiba, nem kell a szoptatásra idegileg rámenni. Egy barátnőm mondta: inkább leszek tejmentes, de stresszmentes anyukája a gyermekemnek, mint szoptató és idegbeteg. (Honnan tudja az észosztó, hogy mi áll a háttérben, van-e az anyukának segítsége, milyen állapotban van az idegrendszere, non-stop üvölt-e a gyermek és mondjuk nem nyugtatja meg a cici sem?) A nagyhangú ősanyás kitartásért, a mártíromságért és a kizárólagos, hosszan tartó szoptatásért sem jár kitüntetés, sem hátbaveregetés. Egyszer azt mondtam egy engem kérdezőnek (a bankban voltunk épp, odavaló téma, nem?...), hogy igény szerint szoptatom a gyermekem, mire szinte kiröhögött és nyomban kijavított, hogy az nem igény szerinti szoptatás, ha most is játszócumi van a szájában. És diadalittasan örült magának, gondolván, hogy most jól leleplezett. Na b..meg, most hova szarjak... Igen, lebuktunk. Milyen rossz is az, hogy nem hagyom üvölteni az utcán, és a cumi megnyugtatja, mert én nem óhajtom az immár zsékosarasra duzzadt kebleimmel a bankban azzal sokkolni a gyerekem, hogy mindenki előtt, ülve, kabátban kelljen szopiznia, amikor ezt itthon, fekve és félmeztelenül szokta csinálni...

Egyszerűen meg kéne hagyni a választás lehetőségét, és a privászférát, egymás kritizálása és ítélkezés nélkül. De kell az információ, a megfelelő (ítéletmentes!) tájékoztatás. Én nagyon hálás vagyok, hogy két ismerősömnek köszönhetően megismerhettem a La Leche Liga és a Szoptatásportál írásait, amelyekből megfelelő szoptatástámogató információkhoz tudok jutni (köszi Noémi, köszi Kelly!). Sokmindent tanulok, és az olvasottakból a ránk adaptálható infókkal folyamatosan alakítom, gazdagítom a saját kis szoptatós életünket, több-kevesebb sikerrel. Az ösztönösség azért szerintem hasonlóan fontos. Most nem akarok azzal a begyöpösödött dumával jönni, hogy "régen nem voltak laktációs szakirodalmak, mégis szoptattak a nők" - de azért van ebben egy pici igazság. Kis képzavarral élve, már a terhesség megállapításától kezdve gyakorlatilag ki vannak herélve az anyukák, úgy értem, képtelenné vannak téve a sok információ miatt arra, hogy ösztönösen tegyenek bármit is. Csak a paragyártás van. Mert ezt olvasták, azt hallották, amazt mondta a szomszéd. Meg sem próbálhatjuk a gyermekünkre és a belső hangra hallgatva úgy elkezdeni a szoptatást, hogy ne álljanak körül pl. a kórházban, árgus szemekkel figyelve, "Megy-e, anyuka?". Nekem mondjuk épp jó dolgom volt, mert a kórházi védőnő végtelen türelemmel, szeretettel és empátiával volt a segítségemre (Köszönöm Helga!), átmasszírozott, borogatott, velünk örült az első cseppek sikereinek, megnyugtatott. Szóval nem azt mondom, hogy adott esetben nem kell segítség, sőt, nekem is jól jött. De nem mindegy, hogy milyen formában érkezik. Azt pl. sosem fogom elfelejteni, amikor a helyettes védőnő jött ki hozzánk két héttel a szülés után és azt mondta, éheztetem a gyereket (csak anyatejjel szerettem volna táplálni, de az szerinte nem volt elég), meg velem van a baj, mert feszkós vagyok, ezért sír mindig. (Tapsoljuk meg...) Így lehet puszta jószándékkal az elején meglévő kevés tejmennyiséget is lazán-faszán elapasztani. Infók tehát kellenek, segítség kell, tanulni kell - de nagyon nem mindegy, hogy honnan, kitől, milyen formában érkeznek azok a kimondott szavak, amelyeknek bizony erejük van. 

Ugyanez a bajom a netes csoportokkal, amelyek elvileg egymás segítése céljából egzisztálnak. Jó esetben vannak szakemberek is az adott csoportban, akik valóban segítőleg reflektálnak egy-egy kérdésre. De a többiek... A kommentek... Agybaj. Cumi? Azonnal felejtsd el. Cumisüveg? Dobd ki. Tápszer? Akkor mit keresel egy anyatejes csoportban? Szégyen. Edzeni mennél? Jaa, hogy nem a gyerekeddel?! Hogy képzeled? Hordozzad. Nem akarod? Lusta vagy! Meg amúgy is, hogy lehetsz olyan korlátolt, hogy kengurúnak nevezed a rugalmas kendőt? Így válunk egymást segítő anyucikból kommentháborúzó véleményterroristává. Jogosan kérdezhetitek, miért olvasgatok én egyáltalán ilyen csoportokban ilyen kommenteket, ha úgyis csak felidegelnek. Hát egyrészt mert mint mondtam, vannak szakemberek, akiknek a véleményét érdemesnek tartom olvasgatni. Én magam is kaptam már tőlük és szoptatási tanácsadótól is segítséget. Másrészt beszűkült kis életem egyetlen kapcsolata a külvilággal momentán az internet, így olvasgatok, írogatok. És amúgy mindez tökéletesen tükrözi a valóságot, mert mint mondtam, az utcán, a boltban, a fitnessteremben ugyanezekkel a kérdésekkel/minősítésekkel találkozom, személyesen is. 

Hasonlóan sikerült megküzdenem szaranyaságommal a hordozás területén is. Itt is van azért nyomás, meg anyakiherélés, ha már fentebb is ezt a szót használtam. Hordozó. Meg hordozó tanfolyam... Nehogymár annyira kompetensnek érezd magad teee, te kis butus anyu, hogy képes legyél egyedül felkötni magadra egy harmincezer forintos textildarabot, ugyanmár. Teli a youtube kötözős videókkal, vagy százat biztos megnéztem és kipróbáltam, hát minek ehhez tanfolyam, komolyan? Ja, hogy ez azért bonyolult, mert bele kéne valahogy tuszakolni a cuccba a hathetest, aki esetünkben üvöltve, égnek álló hajjal adott hangot annak, hogy k..vára leszarja, mi most a trend és azt is, hogy tudományosan is meg van magyarázva, hogy a babák szeretik a hordozást, ő bizony rohadtul nem akar hozzám kötözve hasfájást gyógyítani. Meg pihenni. Meg kendőben szopizni (ezt mégis hogy?!?! Persze, biztos tudnám, ha elmentem volna a tanfolyamra...). És közben én tudok házimunkázni, mert van két szabad kezem. A sok próbálkozás után két szabad kezet nem, ellenben lumbagót azt kaptam - persze nem a hordozástól, de ezzel fel is adtam a dolgot. Itt mondok köszönetet Ágikának a rugalmas kendőért, Melindának a karikásért, és Andikának a MeiTai-ért... Lelkem rajta, én akartam, én megpróbáltam.

Szóval igen, tejcsi van. De tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet, és a gyereknevelés későbbi stációiban is kijut majd okoskodókból bőven. Állok elébe - bár eddig is mérsékeltnek mondható emberigényem lassan kezd a nullához konvergálni... Addig is megszoptatom kis porontyom - fekve, félmeztelen, nem kendőben, nem a bankban, itthon, negyvenhárom párnával kitámasztva, felvállalva, hogy a szoptatás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. És ha segítek ezzel más anyukákat is felszabadítani saját lelkiismeretük és környezetük nyomása alól, már megérte leírnom mindezt. Mert nem (csak) a szoptatás az, ami jó anyává tesz bennünket. 

Szeretettel, 

Kata

a gif-ek forrása: 

kitchencounterculture121.wordpress.com

tenor.com