Bámulok magam elé és sírok. Pont ugyanúgy, mint egy évvel ezelőtt. Megrohannak az emlékek. Október hónap kezdődött, szürke, nyirkos nap volt, fáztam is, pedig sosem szoktam. Most is megremegek.

Egy éve ilyenkor rózsaszín köntöst kaptam és sapkát, úgy kellett várakoznom az emeleti szobában, majd besétálni a műtőbe. Hormonoktól megzavarva, túl az injekciós ovuláció-stimuláción sokminden nyomasztott már. Az egész légkör megnyugtató és kedves volt, én mégis féltem. 11 óra van, egy éve ekkor már túlvoltunk a petesejtpunkción. A Kaáli Intézet folyosóján a leendő anyukák altatásból felébredve kérdezgették egymást, kinek hány petesejtet sikerült leszívni. Tizenkettő. Nyolc. Tíz. - Gondolatban elküldtem mindenkit a fenébe, akinek egyáltalán beszélni volt kedve. Hallottam ezeket a számokat, pedig nem akartam hallani. Reszkettem, hogy tőlem is megkérdi valaki. Mert akkor ki kell mondjam: kettő. Elég kevés. A többi sajnos ciszta volt. Fáradtnak, elesettnek éreztem magam, és szinte megsemmisítően kevésnek. Kettő. Csak magamban forgattam ezt a számot, végül senki nem kérdezett meg. Eszembe jutnak drága nőgyógyászom vicces szavai, amelyeket még az egész tortúra előtt mondott. Rettegtem ugyanis attól, hogy nem lesz megfelelő mennyiségű vagy minőségű petesejtem: "Kata, szülészet, nem tenyészet - egy is pontosan elég!" Az ő humora nélkül valószínűleg feladtam volna. Bíztam, bíztunk benne, hogy jól van ez így, hisz egy is elég, sőt, pontosan egy kell, AZ AZ EGY. Tudtuk, most kell hinni, bízni az Úr segedelmében, és Benned, hogy erős vagy. 

Bámulok magam elé és sírok. Téged nézlek, Kisfiam. Csendben alszol. Ritka pillanat. Nem hangoskodsz. Csodálatos vagy. Csodálatos voltál egy évvel ezelőtt is, amikor is a leszívást követő napon félve a választól telefonon érdeklődtem, mi a helyzet a lombikban. "Az egyik határozottan a megtermékenyülés jeleit mutatja." - hangzott a hivatalos válasz, amelyet sosem felejtek el. Egy lépéssel közelebb kerültünk Hozzád. Akkor már léteztél. Mi pedig itthon drukkoltunk Neked, hogy erősödj. Felfoghatatlan csoda. Elhittük, mert el kellett hinnünk, hogy létezel, ki más hihetne Benned ennyire, ha nem a leendő szüleid... De nagyon féltünk is. Én ezt a félelmet, a folyamatos gombócot a torkomban csak úgy tudtam feloldani, hogy elképzeltelek. Gyönyörű hajasbabának láttalak. 

Bámulok magam elé és sírok. Gyönyörű Hajasbabám, hisz itt vagy! Szebb vagy mint amilyennek képzeltelek! Mi pedig sosem szerettünk így senkit, mint Téged. Születésednél talán csak a fogantatásod volt csodálatosabb! Október hatodika. "Egy szép, nagy embriót kap vissza, Kata."- mondta a doktornő, és kezdetét vette a varázs. Egy vékony cső. Ennyi volt az utazásod. Belém fecskendezték az életed. Nem volt épp romantikus, nekem mégis felemelő élmény volt. Pár percig tartott csupán, és én mindezt éberen követtem, éreztem, láttam. Ezután egy órányi mozdulatlan fekvés következett a pihenőben. Életre hívás. Istenközeli élmény. Bizonyságtétel. Sosem éreztem még az Úr kezét ennyire magamon. Virágillat volt mindenhol. Méhembe fogadtalak, és tudtam, hogy képes vagyok a hitem által magamban nevelgetni Téged. Veres püspök úrnak is üzenem mindezt. 

Bámulok magam elé és sírok. Örömkönnyek ezek. Mint egy évvel ezelőtt, a beültetés után két héttel. Amikor félelemmel vegyes várakozással csináltuk meg a terhességi tesztet. Nem is egyet, hármat. Apukád nézte az eredményt, én idegességemben csak tébláboltam a fürdőszoba kövén. Egy csíkot láttunk. És megint ugyanaz az érzés: ez kevés. Apukád nem keseredett el, kivárta a három percet, és lám, előjött a másik csík is. Határozott, erős csík volt. Nem lehetett eltéveszteni. Ott voltál. Megtapadtál. Belül, belém kapaszkodtál. Ó jaj, csak a véremben is kimutatható legyél! Csak az ultrahangon is láthassunk! Csak dobogjon a szíved! Csak ne legyen semmi komplikáció tizenkét hetesen! Csak maradna már abba a  vérzés... Kilenc hónap várandósság - nekem terhesség volt inkább. "A terhesség nem betegség!" "A lombikos terhesség csak a megtermékenyítés módjában tér el a természetes várandósságtól." "Az életkora miatt szükséges ez a vizsgálat is."  Sokszor kellett meghallgatunk ezeket a (félig) igaz, ám de cseppet sem együttérző mondatokat. De már vége, hisz itt szuszogsz előttem.

Bámulok magam elé és sírok. Egy nehéz év telt el, de utólag mintha csak egy perc lett volna. Mögöttünk sok év küzdelem, fájdalom és megrázkódtatás. Sokmindenen mentünk keresztül mi együtt. A múltunk elválaszthatatlan kötelék, a jelenünk még mindig felfoghatatlan csoda. Úgysem érti ezt senki, csak aki járt hasonló cipőben. Sokan csak legyintenek ezekre a nehézségekre, egyesek úgy vannak vele, sikerült, végülis tökmindegy az előzmény, mások azt mondják: "Biztos százszor is vállaltátok volna, ha netán ez nem sikerül." Nem. Nem értik. Nem kellett vállalnunk többször. Nem bírtuk volna el. Ez az egy lehetőségünk volt, ezt az esélyt kaptuk, kegyelemből. Éltünk vele, megszenvedtük az utat, és ez örökre megváltoztatott bennünket. Épp ezért nem törődöm már azzal, hogy ki mit mond: hogy hogy kéne viselkednünk, hogy miként kéne neveljünk, hogy mit kéne éreznünk, hogy nem kéne így féltsünk, hogy vannak akik szerint császárral szülni semmiség, hogy felgyógyulni belőle sem nagy ügy, hogy többet kéne kimozdulnunk, hogy fel kéne vennem a telefont, hogy kendőben kéne hordoznunk, hogy nem kéne cumit adnunk a szádba, hogy az igény szerinti szoptatással túlságosan magamhoz kötlek, hogy nem kéne a mi ágyunkban aludnod délután, hogy kéne egy kistesó, hogy nem kéne foglalkoznunk a győri püspök szavaival... Nem érdekel. Senki nem törhet pálcát felettünk. Ösztönösen, legjobb tudásunk szerint és az Úrtól kapott szeretettel fogunk nevelni Téged. Soha nem fogom szégyellni Előtted a könnyeimet, hisz Te úgyis ismersz, belülről, és igazán. A sok szeretetet és imát pedig, ami életre hívásodat kísérte, nem feledjük a családnak és a barátoknak. 

Bámulok magam elé, már nem sírok. Ébredezel. Mosolyogsz. Összebújunk. Szelfizünk. Nemsoká apukád is hazaér. Fekszünk egymás mellett az egyforma kék pizsinkben és csak mi tudjuk, mennyire vártuk ezt az érzést. 

Szeretettel, 

anya