Mostanában jó nagy a felhajtás körülöttem, de már kezdem egészen megszokni. Mindenki velem foglalkozik, nekem örül, értem aggódik. Szilveszter óta van ez így, amikor is nagyapa hozott nekem bulisapkát meg sípot és dudát, de ahelyett, hogy kipróbáltuk volna, kórházba kellett menni. 

Nem is értettem, miért megyünk oda. Sokáig csak szurkálták köpenyes nénik a kezeim és a lábaim, furcsa madzagokat ragasztottak rám, amik színesek voltak, mégsem játszhattam velük. Jobb lett volna a nagyapa-féle síppal bulizni, de azt otthon felejtettük. Nem mentünk haza, pedig már sötét volt, ilyenkor már pihizni szoktam otthon, vagy anyu haját tekergetni, ha nem akarok elaludni. Egy kedves néni bejött, úgy láttam, mindenki nagyon várta őt. Valami csúszósat kent a pocakomra, húzogatott rajtam valami érdekes botocskát és közben nézett egy monitort. Szívultrahang - ezt a szót mondták anyunak. Nem fájt, de én azért ordítottam rendesen, érezzék már, hogy nem akarok itt lenni, hanem a sípomat szeretném végre kipróbálni. De nem engedték, még mindig nem... Apu a folyosón idegeskedett, anyu velem volt bent, de úgy reszketett, mintha fázna. Megengedték a köpenyes nénik, hogy összebújjak vele egy kicsit és megnyugtassam, mert nagyon kétségbe esett szegény attól, amit az a kedves néni mondott neki. 

Kimentünk apuhoz, őt is megnyugtattam, mert addigra már nagyon elszomorodott, ő is azt akarta, hogy menjünk haza, azt hiszem. Sajnos bent kellett aludni, és apu nem maradhatott velünk, pedig mindig együtt szoktunk lepihenni. Vacsorázni is kellett volna, azért is üvöltöttem, de valahogy nem volt erőm szopizni, pedig szegény anyu nagyon próbálkozott. Ezért egy csövet dugtak az orromba, abba fecskendezték anyu tejét, így végre jóllaktam. Minek ez a sok vacak cső meg madzag, ha nem játszhatok velük? Azt mondták, nem is cicizhetek, mert az kimeríti a szívemet. Ez azért már sok... Sírtam egész éjjel, mert megfúrták a szilveszteri bulimat, és még apu sem lehetett velünk. Borzasztó rossz volt.

Másnap elmondták a köpenyes nénik, hogy még maradni kell, lesz sok vizsgálat, meg megint szurkálás, és a sok madzag. Anyu a kedves nénit várta nagyon, aki megint bekent azzal a csúszóssal és nézte a gépen az áramlást meg a pumpafunkciót. Pumpafunkció. Ezt a szót sokszor mondták, vicces, meg fogom tanulni és ezt mondom majd először, ha már tudok majd beszélni. Ejekciós frakció a másik neve, ez még viccesebb. Megszoktam az új kis szobánkat, ahol anyuval töltöttük a napokat. Utáltam a csövet az orromban, de nem vehettem ki, így jó sokat és jó hangosan sírtam. Anyuval játszottunk, kaptam orvosi műszereket meg fecsiket, azokkal egész jól elszórakoztam. Apu azért mondta nekem mindig, hogy igazából mi nem itt lakunk ám... 

A kedves néni egyik reggel azt a hírt hozta anyuéknak, hogy szívkatéterezést kell csinálni. Kihallgattam őket, rájöttem, hogy ha nem sírok, akkor mindent hallok, amit beszélnek. Azt mondta, el fog altatni, felvezet egy puha csövet a combomban a szívemig, és megnézi az ereimet. Szegény anyuékat nem győztem megint nyugtatni, nem sírtak már, de láttam, hogy idegesek. Kezdtem sejteni, hogy komoly baj van, és ezek itt mind miattam aggódnak. Csak azt nem értettem, hogy miért.

Meg ugye, azért sem lehet semmi bajom, mert nagyon sokan imádkoznak értem, az egész gyülekezet! És a család, meg a barátok! A szakállas bácsiék a templomból minden nap bejöttek meglátogatni. Szilveszter éjjel is odajött az ágyunkhoz, vigasztalta anyut, míg én a karjában aludtam. Egyik este még be is vizezte a fejem, és Nóri lett a keresztanyum, apu legjobb barátja meg a keresztapum. Mamáék is bent voltak nálunk minden nap, segítettek anyuéknak, hogy ne legyenek olyan fáradtak. A legjobban mindig apunak örültem, ő játszott velem a legtöbbet, és ha ő ott volt, sokat nevettünk. És Nóri is jött, hamarabb hazautazott hozzám Rómából, hozta az angyalos karkötöjét, amit én rendre szétszaggattam, de ő ezért sosem volt mérges. Meg a mama... Nem is vettem észre eddig, hogy ő tud a legjobban simogatni. Valami varázskeze lehet, mert ha anyu odabújt hozzá, elmúlt a szomorúsága. Nagyapa is bejött játszani velem, de mindig belement valami a szemébe, sajnáltam szegényt. 

Anyu és apu a kezükben vittek egészen a műtőig, a kedves néni ott átvett tőlük, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rám. Megcsinálták a szívkatéterezést, de szerintem nem azt az eredményt kapták, amire anyuék számítottak. Megint mindenki szomorú lett, és én sem voltam túl jól, mert egy ITO nevű helyen kellett feküdnöm, ahol anyu velem volt ugyan, de éjszakára nem maradhatott. Kaptam transzfúziót és sok gyógyszert. Pár nap múlva a kedves néni azt mondta, hogy elküldenek Budapestre, hátha ott tudnak még valamit hozzátenni az eddigiekhez. Akkor már nagyon figyeltem, hogy biztosan mindent megértsek, mert apuékon láttam, hogy megint félnek, muszáj volt összeszednem őket azzal, hogy békét és nyugalmat sugárzom feléjük. Most elmesélem Nektek: dilatatív kardiomiopátiának hívják a betegségem, ez azt jelenti, hogy megnagyobbodott a szívem, és gyenge a szívizmom, nem pumpál rendesen. Az nem derült ki, mi okozta ezt, és így meggyógyítani is nagyon nehéz, de nem lehetetlen! Nem lehetetlen!!! Kitaláltam, hogyan tudom leginkább megnyugtatni a szüleimet. Beszélni sajnos még nem tudok, de ha mélyen a szemükbe nézek, nem is pislantok, akkor megértik, amit mondani akarok nekik. Ez bejött! Örömmel mesélték egymásnak, hogy azt üzentem nekik a szememmel, ne féljetek, meggyógyulok! Olyan erős lettem, hogy ki is téptem a csövet az orromból és bújtam anyuhoz cicizni, újra tudtam sokat szopizni, amiért anyu megint sírva fakadt, de mosolygott is közben - a fene se érti ezt már... 

Mentővel utaztunk Budapestre, ami szerintem nagyon izgalmas volt és menő, sok klassz kütyü van egy ilyen autóban, vilagítósak meg sípolósak, nem győztem nézni őket. Szegény anyunak annyira nem tetszett a mentőautó, hányt, meg kijött a gyomorfekélye vagy mije, szóval ő nem élvezte az utazást. Én pedig gyorsan elaludtam. Pesten apu várt minket, meg anyu barátnői. Kaptam szép ágyat, és sok napig kellett ott aludnom. Anyu mindig velem volt. Apu persze minden nap jött, és ott is elmondta, hogy igazából mi nem ott lakunk. Oké apu, de akkor hol lakunk? Olyan rég voltunk otthon, kezdtem elfelejteni...

Anyu barátnői érkeztek minden nap, és hoztak kávét, és kicsit sírhatott nekik anyu, láttam, hogy az jól esik neki. Apu minden nap hozott új játékokat meg finom ebédet, amit az unokatesójáék készítettek. Nagyon szeretem őket is, amiért vigyáztak apura és gondoskodtak anyuról, míg Pesten a kórházban voltunk. Végre jött a feketehajú doktorbácsi, akit már nagyon vártak a szüleim. Kedves és vicces bácsi, ha ő beszél, mindenki megnyugszik. Elmondta anyuéknak, hogy sokszor kell majd feljönnünk Budapestre, hogy meg tudjanak figyelni és vigyázni tudjanak a szívemre. Pár napig még vizsgálgattak, aztán végre hazajöhettünk. Azt sem tudtam már, hogy hol vagyok, de éreztem, hogy itt végre nyugodtan játszhatok, aludhatok, sehol egy köpenyes néni, madzag, szuri. Apu mondta, hogy igazából itt lakunk - és én ennek örömére minden nappal egyre boldogabb vagyok.

Sokan kérdezik tőlünk, hogy jobban vagyok-e. A szüleimnek nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy ez itt nem egy torokgyulladás, ami két hét alatt helyrejön. Meg aztán, én valójában nem is voltam ám rosszul. Ez a betegség kívülről nem látszik. Jól érzem magam és élem a babák vidám életét, mint a korombeliek. Az sem lehet könnyű anyuéknak, mikor azt mondják sokan, nekik kell erősnek lenni, meg hogy nem szabad félni, nehogy ez rossz hatással legyen rám.

Gondoljátok át, mielőtt azt tanácsoljátok nekik, hogy ne aggódják ezt túl... (Azért is mondtam el nektek a betegségem nevét, hogy akit érdekel, utána tudjon nézni, mivel jár ez, mielőtt bármi olyasmit mondana a szüleimnek, ami butaság, hasztalan vagy bántó. "Nem kell agyonparázni", "Arra ne is gondolj", "Nincs ennek a gyereknek semmi baja" - köszönjük, de ezek nem segítenek. Ami segít, az az együttérzés, a ránkgondolás, az ima, a támogatás.) Persze, hogy pozitívan és reménységgel telve hiszünk mindannyian a gyógyulásban - de attól ez még nehéz. Apró lépésenként halad a gyógyulásom, javulnak az eredményeim, minden nap imádkozunk ezért. Kapok sok gyógyszert fecsiből, és én meg fogom mutatni,  hogy egy Terminatort nem lehet legyőzni. Köszönöm Nektek, hogy segítetek ebben, és hogy ennyire szerettek engem és a szüleimet. 

Most pedig ideje csinálnom valami mancsolást vagy hisztit, hogy végre rám figyeljen anyu, mert már megint a laptopján pötyög, ahelyett, hogy velem foglalkozna. 

Sziasztok, puszi, pacsi, 

Benedek

Utóirat: anyu és apu szeretnék, ha megneveznénk az embereket, akiről meséltem Nektek. A kedves néni Prof. Dr. Katona Márta, aki megmentette az életemet. A feketehajú doktorbácsi Dr. Ablonczy László főorvos úr, akinél a szívem a legjobb kezekben van. A köpenyes nénik a Szegedi Gyermekklinika kardiológiai osztályának nővérei, és a GOKI gyermekszívcentrumának "vérvételes csapata", akik emberfeletti türelemmel, empátiával és szeretettel vigyáztak rám. A szakállas bácsi a templomból pedig Dr. Kereskényi Sándor lelkész, aki családjával és a gyülekezettel azóta is töretlenül imádkozik értem. Köszönjük továbbá minden családtagnak, ismerősnek és barátnak a példátlan összefogást, a sok szeretetet és segítséget.