Testünk motorja, lelkünk mozgatója, és ennél még sokkal-sokkal több, csodálatos pumpa, amelynek örök mozgása az életünk kezdetét, elfáradása pedig a végét jelenti. Belegondoltál már, milyen tökéletes isteni alkotás a szíved? 

Én sem. Soha. Amióta viszont Benedek szívbetegségére fény derült, egyre többször mélázom a szív csodálatos működésén. A tudomány fantasztikus eszközeinek és az orvosainknak hála, az ultrahang által (sok)minden látható, a laikus szemnek is. Nekem az anyai aggódáson túl óriási élmény minden egyes vizsgálat, mert a szememmel látom a gyermekem szívének működését, javulását, fülemmel hallom minden dobbanását - és ez csodálattal tölt el. Keveset, méltatlanul keveset tanulunk erről a szervről az iskolában. Hogy értsem és felfogjam, mi zajlik a gyermekem testében, fel kellett elevenítsem azt a minimális és igencsak megkopott ismeretemet, amit az emberi szívről tanultam. Azóta pedig már látom, mit kell figyelni az ultrahangon, orvosaink mosolyogva konstatálják, hogy "anyuka ezt is jól tudja" - pedig dehogy tudom, hol vagyok én az ő tudásukhoz képest, de érdekel a szívműködés, így mindig figyelek, olvasok és lassan többet kérdezek, mint egy medikus. Te is elfelejtetted már, hogy hogy működik a pumpád? Szerintem tízből nyolc felnőtt biztosan zavarba jönne, ha az alábbiakról (általános iskola...) kérdeznénk. Gyere, "kardiózz" kicsit velem! 

Négy üreg, hogy is van ez? 

A szív két pitvarból és két kamrából áll. A pitvarok szolgálnak a szívbe bejövő vénákból érkező vér fogadására és továbbítására a kamrák felé. A kamrák funkciója a vér kipumpálása a szívből kilépő artériákba. A szívbillentyűk feladata a vér egyirányú áramlásának biztosítása, visszaáramlásának megakadályozása, ugyanakkor megfelelő nyílás biztosítása a vér normál áramlásához. A bal szívrészben a kéthegyű billentyű, a jobb oldalon pedig a három vitorlából álló billentyű választja el egymástól a pitvart és a kamrát. Félhold alakú billentyűk találhatók a jobb kamra és a tüdőverőér, továbbá a bal kamra és a főverőér között. 

Értem én, hogy motor, de mi hajtja? 

Vérkörök - mi hova fut itt tulajdonképpen? 

Ha a szívet gondolatban egy pályaudvarhoz hasonlítjuk, akkor a jobb szívfél az ,.érkezési". a bal szívfél az "indulási" oldal. A nagyvérkör artériás része a szívből az oxigénben gazdag vért szállítja a sejtekhez, és a szív bal kamrájából indul. A nagyvérkör vénás rendszere a sejtektől hajszálérrendszerrel indul és szedődik össze egyre nagyobb vénákba, majd a szív jobb pitvarába ömlik. A kisvérkör a jobb kamrából indul, innen kilép a tüdőverőér, amely a tüdőbe szállítja a szén-dioxidban gazdag vért. Itt megtörténik a gázcsere (CO2 leadása, O2 felvétele), majd az oxigéndús vér a bal pitvarba lép be.

Nyilván rengeteget (és sokkal hozzáértőbben) lehetne még írni a szívműködésről, a vérellátásról, a pumpafunkcióról - én most csak ennyit szerettem volna feleleveníteni. Tettem ezt azért, hogy gondoljunk erre nap mint nap, amikor olyan természetesnek vesszük testünk működését. A szívünk egy életen át dolgozik, akkor is, mikor mi pihenünk vagy épp szórakozunk. Neki nincs megállás. Nem fárad el, pedig nem kíméljük. Képes megszakadni is, ha nagy lelki fájdalom ér. Sokkal több ő, mint egy puszta szerv. Tiszteljük, szeressük, óvjuk, vigyázzunk rá, becsüljük meg a munkáját. Csak ez az egy van belőle. Isten éltesse sokáig szívünket az ő világnapján.

 PS: A témában való elmélyedéshez egy rövid gyakorlatot ajánlok Szombathelyi Nóra személyi edző oldalán, ITT.

Forrás:

tudasbazis.sulinet.hu

infostart.hu/eletmod/2017/02/14

wikiwand.com

Az utóbbi időben jártamban-keltemben már vagy a negyedik ismerősöm teszi nekem a következő megállapítást: "Látom, újra edzel!" - én meg nézek kérdőn az "újra" szó hallatán... Neeeem, nem az edzőteremben találkoztak velem, hanem a fészbukon. Posztkorszakot élünk, tudom én, hogy ami a fészen fenn van, az van. Amit nem posztolunk, az nincs is. Én pedig biza épp 11 éve minden héten legalább kétszer edzem (a terhesség és a szülés utáni három hónap maradt ki, illetve amit gyermekem betegsége miatt kórházban töltöttünk). Szóval nem újra, hanem folyamatosan megy a tréning. Csak eddig nem posztoltam róla. De mint tudjuk, ha az edzést nem posztoljuk, nem hat. Fittkörkép következik, Katásan. 

Vasak és hasak, törölközők és fehérjeturmixok, kőkemény didkók és anyutestek, csillogó tükrökben elégedett tekintetek és sarkokban megbújó, nyakukat behúzó bocshogyélek-érzésű szorongók, fémes illat és izzadtságszag - ezek a dolgok jutnak először eszembe, ha az edzőteremben töltött óráimra gondolok. Sok helyen edzettem már, így az alább felsorolt teremlátogatói csoportosításomban nem egy konkrét edzőterem fitnessembereiről írok, nem is edzőkről, hanem a vendégekről, tapasztalataim vegyítem némi (ön)iróniával, szóval senki meg ne sértődjön nekem. Ami biztos, az az, hogy a sportolni járók társasága vegyes, mindenkinél más a motiváció és a cél, egyetlen közös van bennünk: a mozgás iránti valamiféle vonzalom.

Gyúrunk, vazze! 

Minden teremben vannak kérem versenyre készülő testépítők, izomemberek (és asszonyok!). Ők azok, akik iszonyat sokat melóznak a testükön a cél érdekében, a speciális étkezés és a napi több kemény edzés hatására gyönyörű idomokkal rendelkeznek. Tudjátok, rájuk mondja nép, a zistenadta nép, hogy ez már túlzás, meg hogy ez már nem szép. Szerintem szép. És nem túlzás. Te vagy irigy, mert ők baromijól néznek ki, neked meg fogalmad nincs, mennyi munkát fektetnek magukba. Megérdemlik, hogy bombatestük legyen. És a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül butácska lányokról és kőfejű pasikról beszélek. Képzett szakemberek, példamutató testi es lelki erővel. Egyébiránt szerintem az "izmos kockahas=üres fej" - sztereotípia már rég nem helytálló, maximum egy Vénusz-koncerten, ha egyáltalán még létezik ez a formáció. A kisportolt, izmos testnek már az ókorban is értéke volt, nézzük csak meg a korabeli szobrokat. A klasszikus görög szobrászat híres a tökéletes, atletikus testű férfiak ábrázolásáról. Akkoriban rendszeresen rendeztek férfi szépségversenyt, ún. kalliszteiát, ahol férfiak lépkedtek fel-alá, hogy aztán női bírák dönthessenek a helyezésekről. A győztesnek járó szalagot pedig azon testrészükön viselték, amely a diadalhoz segítette őket (hmm...). 

A feszítős nárciszok

Pasiban és csajban is létező kategória ez, közös jellemzőjük, hogy azt hiszik magukról, hogy olyanok, mint az előbb említett testépítő csoport. De nem. Néha feltűnnek, majd eltűnnek. Egyet nyomnak, tükörbe feszítenek, pihiznek. Kettőt húznak, bicót ellenőriznek, pihiznek. (Ja, nem a körök közti rövid pihenőidőről beszélek...) A feszítős srácok hatalmas súlyokkal próbálkoznak dolgozni, mert az a menő, szerintük. A feszítős csajok meg tuti úgy pucsítósguggolnak, hogy a seggük biztosan bekerüljön a látóteredbe, de legjobb, ha mindjárt az arcodba.

Kelléktárukból nem hiányozhat a fényesre vasalt, kiengedett haj (hogy hogy lehet kiengedett hajjal bármilyen fizikai munkát végezni, ez nekem örök rejtély...), és annak kétpercenkénti dobálása. Az edzésük fontos eleme a körbenézős séta, amely során muszáj újra és újra meggyőződniük testük tökéletességéről (általában tényleg csinosak), de legalábbis arról, hogy az ellenkező nem feszítősei biztosan látják őket. Közös jellemzőjük a mindenki mást semmibe vevő viselkedés - ők azok pl., akik kérdés nélkül elveszik az eszközöket, amit magad mellé készítettél nyilvánvalóan saját célú használatra, hisz a törölköződ is rajta van - vagyis volt, mert ők simán arrébb dobják azt. 

Az álrinyálók

A sorból kihagyhatatlan ez a típus. Ők azok, akik általában maguknál dundibb vagy kevésbé sportos barátjukkal érkeznek edzeni, azzal a nyilvánvaló meggyőződéssel, hogy ők így sokkal szebbnek látszanak. Nem lehet nem észrevenni őket, mert gyakorlatilag folyamatosan beszélnek, főleg saját (egyébként nagyon is takaros!) testüket ócsárolják, nemlétező hájaikat gyűrögetik látványosan, csakis azzal a céllal, hogy a náluk szerényebb adottságú barátjuk folyamatosan igazolja állításuk ellenkezőjét és bizonygassa szépségüket. 

Az okoskodók

Imádom őket, ez minden teremben fellelhető, tipikusan női csoport. Az okoskodó iksz ideje edz, tehát szerinte mindent tud. Mindenről. Önjelölt segítő. Odajön. Mindig odajön b@zmeg, pedig senki nem hívta. Instruál, beszél, olyanokat mond (pl. hogy "majd te is belejössz, nyugi"), hogy legszívesebben lenyomnád a torkán a kulacsát, amit monológjai közt szopogat. Tudod, ő az a típus, aki - miközben te a legnagyobb méretű fitballon ülve hasizmozol - lecsücsükél veled szembe egy tenyérnyi méretű türcsikére, mögötte tükör, aminek hála így te pontosan látod, hogy a segged épp nyolcszor akkora,mint az övé - ez aztán a motiváció, hádenem'?

Mikor már nagyon zavar a helyzet, elárulom, hogy egyebek közt amúgy sportoktató is vagyok, tehát tisztában vagyok vele, melyik gyakorlatot miért és hogyan kell csinálnom. (Más kérdés, hogy már nem dolgozom a szakmában, és jelen testméreteimmel nem is tudnék hiteles példát nyújtani a vendégeimnek, ez az én döntésem, ami nem önbizalomhiányból fakad - de attól még a kellő tudásom és a gyakorlatom megvan.) Pompázatos érzés ugyanis látni az arcot, mikor tudatosul benne, hogy az én százkilós testemre k.rvára előítéletekkel nézett, mert ugye aki ekkora, az nem lehet edző, vagy legalábbis biztosan semmit nem konyít a mozgáshoz... Én végighallgatom az okoskodó parádéját, cserébe pedig mosolygok is picit ilyenkor szerényen. 

Ne nézzetek ide, itt se vagyok! 

Vékonyabb testalkatú srácok, kerekded hölgyek - ők azok, akik ahhoz elég bátrak, hogy elinduljanak edzeni, viszont kellő önbizalom hiányában egyelőre rettegnek elkezdeni bármilyen eszközt használni. Fő területük a kardiogépek mögötti placc, ahol rendszerint mindig sokat kell várni, így "róka, b@zmeg te a fűnyíródat"-alapon legyintenek, és úgysem kerülnek sorra. Ezzel pedig igazolják is saját kis prekoncepciójukat, miszerint ez az edzés-dolog nekik nem való. Én meg olyan szívesen odakiabálnám nekik, hogy gyönyörűek, és tökjó, hogy eljöttek edzeni, ne törődjenek senkivel! 

A magamfajta tenyerestalpasok

Mi vagyunk azok, akik egy tányér jóféle krumplistészta puszta látványától alsó hangon négy kilót hízunk, hát még ha meg is esszük... De ha nem ilyen szénhidrátbombáról van szó, akkor is. Egy adag saláta egy szelet hússal ha este nyolckor eszem, nekem ugyanúgy beüt két kilót másnap reggelre. Szóval, ha netán magadra ismersz ebben a kategóriában, akkor már sorolod is tovább: kb. 12 éves korodtól fogyózol. Mindig te vagy a "cuki holdvilágképű" a családban, akárhány éves vagy. Nagyságrendileg négyszer többet jársz különféle típusú edzésekre, mint az átlagember, akin ez meg is látszik. Rajtunk nem. Minden új diétát kipróbálsz, majd harmincegynéhány évesen rájössz, hogy ideje elengedni ezt a dolgot. Mármint magad méregetését, és számokban kifejezett értékelését. Lehetnék  persze 46-os méret helyett 42-es, ha jobban odafigyelnék (kisebb kábé soha), minthogy sikerült is egyszer egy nagyobbat fogynom. Akkoriban volt, hogy napi négyszer is edzettem. Ez a magunkfajtának csakis úgy megy, ha mindent a helyes táplálkozásnak és a mozgásnak rendelünk alá. A mostani életvitelembe nagyon nehezen tudom beilleszteni azt a fajta odafigyelést és magammal való törődést, ami egy egészséges testsúly eléréséhez kellene, viszont a mozgás megmaradt, anélkül nem tudnék már létezni. Magasról tojok az esetleges lekicsinylő tekintetekre, meg a sportruházatgyártókra, akik még mindig képtelenek nagy méretű edzőcuccokat készíteni, csak olyanokat, amiből kibuggyannak itt-ott a párnácskák, így kényelmetlen a viseletük. Nem szégyellek úgy lemenni edzeni, hogy van "hátsó mellem" - ezt egy öltözőben hallottam, két karcsú szépség értetlenkedett, hogy hogy is képes valaki bikinit felvenni, akinek van hátsó melle. Jó, mi? 

Az is jó lenne, ha kicsit nagyobb rend lenne a fejekben etéren, és befejeznénk egymás méregetését, a testi adottságok bírálatát, a nyílt fröcsögést és az öltözői ítélkezést egyaránt. Sajnos, amíg még mindig azon a szinten tartunk, hogy aki kövér, az biztos egész nap a tévé előtt nutellát zabál, leginkább maradjon is ott, ne zavarjon a külső megjelenésével másokat, strandra meg aztán végképp ne legyen pofája kimerészkedni, addig baromi nehéz az önelfogadás. Ugyanilyen gyilkos indulatokkal bírálják ám a vékony embereket is. Vajon csak az átlagos a jó? Ami még szemet szúrt nekem privát kis edzésszociológiai tanulmányom során, az a nők viselkedése. Sokkal utálatosabbak, kritikusabbak és kegyetlenebbek, mint a pasik, főleg egymással. Miért kell ez? Kinek jó, ha mások külsején ironizálunk, vagy akár csak becsmérlő tekintetet vetünk bárkire, aki nem tökéletes? 

Az sem mindegy, milyen segítőt választ maga mellé az ember. Meggyőződésem, hogy a jó személyi edző elsősorban jó pedagógus kell legyen - még ha ezt nem is konkrét végzettség szerint értem. Aztán az sem árt, ha a pszichológiához ért, legalábbis tud a vendégei nyelvén kommunikálni. Nekem a tesóm az edzőm, és vele a csillagokat is képes vagyok lekondizni az égről. 

Én tehát bizony emelt fővel állok fel újra és újra a taposógépre (majd esem le róla csatakos szüggyel és összegumizott hajjal, de lehet, hogy kipróbálom kivasalva és kiengedve, hátha úgy jobban megy) szimplán azért, mert jól esik, sportértéke ennek mások szerint lehet, hogy nincs, de én ezzel nem törődöm. Hiszem, hogy aki eljön a terembe, és nem otthon agonizál saját teste romjaiban, az máris tett az egészségéért, boldogságáért, fittségéért. Gyertek ti is edzeni! 

Szeretettel, 

Kata

P.S.: az első fotó létrejöttéért köszönet a Louvre biztonsági szolgálatának, a többi fényképért pedig a húgomnak, edzőmnek, Szombathelyi Nórinak. Ebből is látszik, hogy ő a világon a legjobb tesó, hisz minden rádumálás nélkül simán hajlandó volt bohócot csinálni magából a kedvemért. 

Ha otthoni vagy szabadtéri edzésre vágysz, keresd az online tréningek szakértőjét, Szombathelyi Nóra személyi edzőt.

Mostanában jó nagy a felhajtás körülöttem, de már kezdem egészen megszokni. Mindenki velem foglalkozik, nekem örül, értem aggódik. Szilveszter óta van ez így, amikor is nagyapa hozott nekem bulisapkát meg sípot és dudát, de ahelyett, hogy kipróbáltuk volna, kórházba kellett menni. 

Nem is értettem, miért megyünk oda. Sokáig csak szurkálták köpenyes nénik a kezeim és a lábaim, furcsa madzagokat ragasztottak rám, amik színesek voltak, mégsem játszhattam velük. Jobb lett volna a nagyapa-féle síppal bulizni, de azt otthon felejtettük. Nem mentünk haza, pedig már sötét volt, ilyenkor már pihizni szoktam otthon, vagy anyu haját tekergetni, ha nem akarok elaludni. Egy kedves néni bejött, úgy láttam, mindenki nagyon várta őt. Valami csúszósat kent a pocakomra, húzogatott rajtam valami érdekes botocskát és közben nézett egy monitort. Szívultrahang - ezt a szót mondták anyunak. Nem fájt, de én azért ordítottam rendesen, érezzék már, hogy nem akarok itt lenni, hanem a sípomat szeretném végre kipróbálni. De nem engedték, még mindig nem... Apu a folyosón idegeskedett, anyu velem volt bent, de úgy reszketett, mintha fázna. Megengedték a köpenyes nénik, hogy összebújjak vele egy kicsit és megnyugtassam, mert nagyon kétségbe esett szegény attól, amit az a kedves néni mondott neki. 

Kimentünk apuhoz, őt is megnyugtattam, mert addigra már nagyon elszomorodott, ő is azt akarta, hogy menjünk haza, azt hiszem. Sajnos bent kellett aludni, és apu nem maradhatott velünk, pedig mindig együtt szoktunk lepihenni. Vacsorázni is kellett volna, azért is üvöltöttem, de valahogy nem volt erőm szopizni, pedig szegény anyu nagyon próbálkozott. Ezért egy csövet dugtak az orromba, abba fecskendezték anyu tejét, így végre jóllaktam. Minek ez a sok vacak cső meg madzag, ha nem játszhatok velük? Azt mondták, nem is cicizhetek, mert az kimeríti a szívemet. Ez azért már sok... Sírtam egész éjjel, mert megfúrták a szilveszteri bulimat, és még apu sem lehetett velünk. Borzasztó rossz volt.

Másnap elmondták a köpenyes nénik, hogy még maradni kell, lesz sok vizsgálat, meg megint szurkálás, és a sok madzag. Anyu a kedves nénit várta nagyon, aki megint bekent azzal a csúszóssal és nézte a gépen az áramlást meg a pumpafunkciót. Pumpafunkció. Ezt a szót sokszor mondták, vicces, meg fogom tanulni és ezt mondom majd először, ha már tudok majd beszélni. Ejekciós frakció a másik neve, ez még viccesebb. Megszoktam az új kis szobánkat, ahol anyuval töltöttük a napokat. Utáltam a csövet az orromban, de nem vehettem ki, így jó sokat és jó hangosan sírtam. Anyuval játszottunk, kaptam orvosi műszereket meg fecsiket, azokkal egész jól elszórakoztam. Apu azért mondta nekem mindig, hogy igazából mi nem itt lakunk ám... 

A kedves néni egyik reggel azt a hírt hozta anyuéknak, hogy szívkatéterezést kell csinálni. Kihallgattam őket, rájöttem, hogy ha nem sírok, akkor mindent hallok, amit beszélnek. Azt mondta, el fog altatni, felvezet egy puha csövet a combomban a szívemig, és megnézi az ereimet. Szegény anyuékat nem győztem megint nyugtatni, nem sírtak már, de láttam, hogy idegesek. Kezdtem sejteni, hogy komoly baj van, és ezek itt mind miattam aggódnak. Csak azt nem értettem, hogy miért.

Meg ugye, azért sem lehet semmi bajom, mert nagyon sokan imádkoznak értem, az egész gyülekezet! És a család, meg a barátok! A szakállas bácsiék a templomból minden nap bejöttek meglátogatni. Szilveszter éjjel is odajött az ágyunkhoz, vigasztalta anyut, míg én a karjában aludtam. Egyik este még be is vizezte a fejem, és Nóri lett a keresztanyum, apu legjobb barátja meg a keresztapum. Mamáék is bent voltak nálunk minden nap, segítettek anyuéknak, hogy ne legyenek olyan fáradtak. A legjobban mindig apunak örültem, ő játszott velem a legtöbbet, és ha ő ott volt, sokat nevettünk. És Nóri is jött, hamarabb hazautazott hozzám Rómából, hozta az angyalos karkötöjét, amit én rendre szétszaggattam, de ő ezért sosem volt mérges. Meg a mama... Nem is vettem észre eddig, hogy ő tud a legjobban simogatni. Valami varázskeze lehet, mert ha anyu odabújt hozzá, elmúlt a szomorúsága. Nagyapa is bejött játszani velem, de mindig belement valami a szemébe, sajnáltam szegényt. 

Anyu és apu a kezükben vittek egészen a műtőig, a kedves néni ott átvett tőlük, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rám. Megcsinálták a szívkatéterezést, de szerintem nem azt az eredményt kapták, amire anyuék számítottak. Megint mindenki szomorú lett, és én sem voltam túl jól, mert egy ITO nevű helyen kellett feküdnöm, ahol anyu velem volt ugyan, de éjszakára nem maradhatott. Kaptam transzfúziót és sok gyógyszert. Pár nap múlva a kedves néni azt mondta, hogy elküldenek Budapestre, hátha ott tudnak még valamit hozzátenni az eddigiekhez. Akkor már nagyon figyeltem, hogy biztosan mindent megértsek, mert apuékon láttam, hogy megint félnek, muszáj volt összeszednem őket azzal, hogy békét és nyugalmat sugárzom feléjük. Most elmesélem Nektek: dilatatív kardiomiopátiának hívják a betegségem, ez azt jelenti, hogy megnagyobbodott a szívem, és gyenge a szívizmom, nem pumpál rendesen. Az nem derült ki, mi okozta ezt, és így meggyógyítani is nagyon nehéz, de nem lehetetlen! Nem lehetetlen!!! Kitaláltam, hogyan tudom leginkább megnyugtatni a szüleimet. Beszélni sajnos még nem tudok, de ha mélyen a szemükbe nézek, nem is pislantok, akkor megértik, amit mondani akarok nekik. Ez bejött! Örömmel mesélték egymásnak, hogy azt üzentem nekik a szememmel, ne féljetek, meggyógyulok! Olyan erős lettem, hogy ki is téptem a csövet az orromból és bújtam anyuhoz cicizni, újra tudtam sokat szopizni, amiért anyu megint sírva fakadt, de mosolygott is közben - a fene se érti ezt már... 

Mentővel utaztunk Budapestre, ami szerintem nagyon izgalmas volt és menő, sok klassz kütyü van egy ilyen autóban, vilagítósak meg sípolósak, nem győztem nézni őket. Szegény anyunak annyira nem tetszett a mentőautó, hányt, meg kijött a gyomorfekélye vagy mije, szóval ő nem élvezte az utazást. Én pedig gyorsan elaludtam. Pesten apu várt minket, meg anyu barátnői. Kaptam szép ágyat, és sok napig kellett ott aludnom. Anyu mindig velem volt. Apu persze minden nap jött, és ott is elmondta, hogy igazából mi nem ott lakunk. Oké apu, de akkor hol lakunk? Olyan rég voltunk otthon, kezdtem elfelejteni...

Anyu barátnői érkeztek minden nap, és hoztak kávét, és kicsit sírhatott nekik anyu, láttam, hogy az jól esik neki. Apu minden nap hozott új játékokat meg finom ebédet, amit az unokatesójáék készítettek. Nagyon szeretem őket is, amiért vigyáztak apura és gondoskodtak anyuról, míg Pesten a kórházban voltunk. Végre jött a feketehajú doktorbácsi, akit már nagyon vártak a szüleim. Kedves és vicces bácsi, ha ő beszél, mindenki megnyugszik. Elmondta anyuéknak, hogy sokszor kell majd feljönnünk Budapestre, hogy meg tudjanak figyelni és vigyázni tudjanak a szívemre. Pár napig még vizsgálgattak, aztán végre hazajöhettünk. Azt sem tudtam már, hogy hol vagyok, de éreztem, hogy itt végre nyugodtan játszhatok, aludhatok, sehol egy köpenyes néni, madzag, szuri. Apu mondta, hogy igazából itt lakunk - és én ennek örömére minden nappal egyre boldogabb vagyok.

Sokan kérdezik tőlünk, hogy jobban vagyok-e. A szüleimnek nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy ez itt nem egy torokgyulladás, ami két hét alatt helyrejön. Meg aztán, én valójában nem is voltam ám rosszul. Ez a betegség kívülről nem látszik. Jól érzem magam és élem a babák vidám életét, mint a korombeliek. Az sem lehet könnyű anyuéknak, mikor azt mondják sokan, nekik kell erősnek lenni, meg hogy nem szabad félni, nehogy ez rossz hatással legyen rám.

Gondoljátok át, mielőtt azt tanácsoljátok nekik, hogy ne aggódják ezt túl... (Azért is mondtam el nektek a betegségem nevét, hogy akit érdekel, utána tudjon nézni, mivel jár ez, mielőtt bármi olyasmit mondana a szüleimnek, ami butaság, hasztalan vagy bántó. "Nem kell agyonparázni", "Arra ne is gondolj", "Nincs ennek a gyereknek semmi baja" - köszönjük, de ezek nem segítenek. Ami segít, az az együttérzés, a ránkgondolás, az ima, a támogatás.) Persze, hogy pozitívan és reménységgel telve hiszünk mindannyian a gyógyulásban - de attól ez még nehéz. Apró lépésenként halad a gyógyulásom, javulnak az eredményeim, minden nap imádkozunk ezért. Kapok sok gyógyszert fecsiből, és én meg fogom mutatni,  hogy egy Terminatort nem lehet legyőzni. Köszönöm Nektek, hogy segítetek ebben, és hogy ennyire szerettek engem és a szüleimet. 

Most pedig ideje csinálnom valami mancsolást vagy hisztit, hogy végre rám figyeljen anyu, mert már megint a laptopján pötyög, ahelyett, hogy velem foglalkozna. 

Sziasztok, puszi, pacsi, 

Benedek

Utóirat: anyu és apu szeretnék, ha megneveznénk az embereket, akiről meséltem Nektek. A kedves néni Prof. Dr. Katona Márta, aki megmentette az életemet. A feketehajú doktorbácsi Dr. Ablonczy László főorvos úr, akinél a szívem a legjobb kezekben van. A köpenyes nénik a Szegedi Gyermekklinika kardiológiai osztályának nővérei, és a GOKI gyermekszívcentrumának "vérvételes csapata", akik emberfeletti türelemmel, empátiával és szeretettel vigyáztak rám. A szakállas bácsi a templomból pedig Dr. Kereskényi Sándor lelkész, aki családjával és a gyülekezettel azóta is töretlenül imádkozik értem. Köszönjük továbbá minden családtagnak, ismerősnek és barátnak a példátlan összefogást, a sok szeretetet és segítséget. 

Még mielőtt bárki nagyon megijedne: nem, nem született meg idő előtt a gyermekünk, itt van még szépen a pocakomban a kis (nagy!) Terminátor, várja az alkalmas órát a Földre érkezéséhez. Én főleg. Fekszem épp a kórházban, és jó tanár módjára azon elmélkedem, mennyire különbözik az elmélet a gyakorlattól - amit eddig olvastam, hallottam, (reméltem...) a szülésről és annak körülményeiről, az köszönőviszonyban nincs a valósággal. Most ezt olvasván sejtem, mire gondoltok: "Na, Kata Baba, mi megmondtuk... Úgyis beállsz a sorba, úgyis szar lesz. Készülj a legrosszabbra. Úgyis mindenki szenved, csak bírd ki valahogy a klinikán. Aztán majd talán halványulnak az emlékek." Mindenkit kiábrándítok: POZITÍV benyomások, naturalisztikus impressziók következnek, testközelből. (Lesz benne pisi és magzatvíz, meg orvosok és eü-dolgozók véleményezése szubjektíven, ne olvassa, aki máris kiborul ezen, csak szólok...) 

Szerda este Anyu felszaladt egy doboz eperrel, ránknézett, hogy vagyunk, Stefi épp barkácsolt valamit, én pedig szokásos jól megérdemelt, október óta tartó fetrengésemet műveltem a már sehogy nem kényelmes, ámde annál viccesebbnek látszó jógapozícióimban. Egyik pillanatról a másikra, mint derült égből a villám, begörcsölt az egész testem deréktól felfelé, majd lefelé, majd mindenfelé. Szúró fájdalmak jöttek oldalról, amelyek alhasi görcsökben végződtek. Stefi rögtön hívta az orvosom, Édesanyám pedig tapasztalatának és lélekjelenlétének köszönhetően rá-rápillantva az órára a tőle megszokott nyugalommal és szelídséggel megjegyezte, hogy ezek bizony húszperces fájásokra hasonlítanak, indulni kéne. Én erre a tőlem ilyenkor maximumként elvárható módon valami "Hagyjatok má'! Kurvára fáj!" jellegű reakciót bírtam könnyeimmel küszködve kierőltetni magamból - aztán filmszakadás. 

M5-ös, 170-nel száguldás, Kecskemét, szülészet - ez a következő, amire emlékszem. Ja, hogy miért nem Szeged, esetleg ügyelet, SBO? Mert a kecskeméti kórház szülészet-nőgyógyászatának osztályvezető főorvosa a választott orvosom. Pont húsz évvel ezelőtt operált meg először, akkor még Szegeden praktizált, azóta hű vagyok hozzá. Volt sajnos sok eset, hogy egyéb szegedi orvosoknál, a klinikán kötöttem ki - de SOHA többé a lábam be nem teszem oda, amióta tudom, hogy lehet a beteggel máshogy, másként, emberi módon, tovább megyek: jókedvűen(!), humorral is bánni. Igen, éjszaka is. Igen, akkor is, ha nem ő az ügyeletes. Igen, akkor is, ha ő a FŐNÖK és megtehetné, hogy lepasszolja az esetet. A szegedi nőgyógyászok, ápolók (sőt, semmilyen embercsoport) körében általánosítani nem akarok, intelligens ember egyrészt ilyet nem tesz, másrészt nem is lehet általában véve nyilatkozni, hisz rengeteg Szegeden is a jó szakember. Véleményem ne vegye senki magára, akinek nem inge. Sokat számít a szakértelem, de ugyanúgy a szimpátia is - hogy kinek milyen a jó orvos, ill. ki milyen körülmények közt érzi biztonságban magát, azt szíve joga mindenkinek eldönteni. Háziorvosom, fogorvosom, belgyógyászom, bőrgyógyászom 36 év alatt sikerült megtalálnom otthon, asszisztenciájukkal együtt nagyon szeretem őket. Végül is nőgyógyászom is volt, de eljött Kecskemétre, hát jöttem utána. Szegedet, imádott városomat rajongásig szeretem, de a nőgyógyászatból otthon elég volt. Nekem rosszak, megalázóak a tapasztalataim. Pont. 

Visszatérve a kecskeméti érkezésünk utáni dolgokra: alapos vizsgálatok után kiderült, a babával minden rendben, nem szülészeti eset lett a dologból, vesegörcseim voltak - ezek fájdalomban nem sokkal jobbak ugyan, de legalább a kisfiunk egészsége felől megnyugodhattunk. Szenvedtem, mint a partra vetett bálna, de a gyógyszerek hatására azért pár nap alatt jobban lettem. Nem is erről akarok írni, a fájdalmaimon a családom és a barátaim osztoztak, megoldódott ez a dolog is. Inkább visszakanyarodnék az orvos-beteg kapcsolatokhoz, az ellátás minőségéhez, a kórházi személyzet viselkedéséhez, a körülményekhez, amelyek egy beteg gyógyulásában szerintem legalább akkora szerepet játszanak, mint a gyógyszerek. 

Szervezettség és határozott, jó vezetés. Ez a két dolog ugrik be, ha a kecskeméti bentfekvős mindennapjaimra gondolok. Divatos, de legalábbis általános dolog manapság az egészségügyet szidni, vagy minimum úgy "am block" negatívan véleményezni. Hát nem tudom... Én ugye oktatásban és szociális szférában dolgozom - hasonlóan nem állunk jól e téren sem, már ami az egész rendszert, annak finanszírozását és fenntartását illeti. Sokat beszélgettem a kecskeméti nővérekkel, hogy bírják... Mosolyognak. Mind mosolyognak. Őket idézve, azt mondják, nem lehet másként. Ők segíteni vannak itt. Ezt lehet utálatosan vagy kedvesen tenni - de csak az utóbbinak van értelme. Igazuk van. Pedig kimerültek és nehéz nekik. Mégis megteszik értem, értünk, mindannyiunkért, hogy zokszó nélkül (vagy legalábbis nem a beteg előtt panaszkodva, nem rávetítve minden problémájukat) végzik a munkájukat. Ez nyilván egyrészt jellemkérdés, hogy ki meddig és hogyan bírja ezt. Mint nálunk, pedagógusoknál. Másrészt viszont - mivel már többször volt alkalmam a kecskeméti nőgyógyászati osztály vendégszeretetét élvezni - biztos vagyok benne, hogy a vezetésen is rengeteg múlik. És ez a vezetés kiválóan működik itt - legalábbis betegként a szülészeti-nőgyógyászati osztályon ezt látom. Nincs felesleges vizsgálat. Ami viszont kötelező, az rövid időn belül megvan. Nincs órákig tartó várakozás. Egyértelmű utasításokkal látnak el, mikor hová kell mennem. Ha nem értek valamit, elmagyarázzák (Ezt csak azért mondom, mert Szegeden volt olyan tapasztalatom, hogy orvostól kérdeztem, és ezt a választ kaptam: "nincs nekem időm ezt most elmagyarázni" - hát tudjátok, ha én így tanítanék, hogy ha kérdeznek a gyerekek, ezt mondanám válaszként... hagyjuk.). Itt nincs olyan, hogy nem tudod, mi fog Veled történni. Sosem felejtem el, mikor másfél éve, a legutóbbi kecskeméti műtétem után a katéter kivételénél a nővér bevezetett a fürdőbe, elmondta, hogy mély lélegzetvétel után hosszú kilégzés alatt fogja óvatosan kihúzni a csövet, ne féljek, és nyugodtan pisiljek közben, ha úgy érzem. Valóban, meg sem éreztem. Utána viszont zokogás közepette meséltem el neki, hogyan történt mindez egy azt megelőző alkalommal Szegeden: egyszerűen felhajtotta a nővér a takaróm a tíz fős kórteremben, ahol mellesleg épp látogatók is bent voltak, semmit nem szólt, és kitépte a katétert. Húgyúti vérzésetek volt már? Nos, az nagyon szar. Utána plusz két hétig kínlódtam. 16 éves voltam akkor... Mondom, tizenhat. 

Itt kérem, tisztaság és rend van. Ez az osztály a régi kórházhoz csatolt, nemrég elkészült szép, rendezett, jól felszerelt épületben található. A háromágyas szobák inkább emlékeztetnek egy egyszerűbb hotelre, mint kórházra. Minden szobához saját fürdőszoba tartozik. A takarítás és fertőtlenítés szinte folyamatos és kifogástalan. Szegény unokatesóm jut minden zuhanyzáskor eszembe, aki szülése után undorodva mesélt a szegedi klinika tusolójának állapotáról, a penészről a sarokban, az omladozó vakolatról... Itt ilyesmi elképzelhetetlen. 

Jártam a csecsemős részlegnél, működik a "rooming in" rendszer, voltam a szülőszobán, ott aztán hallottam a szenvedést... De nagyon nem mindegy, hogy a kismamák milyen körülmények közt vajúdnak, mennyire kedvesek a szülésznők, és hogy érzed, biztonságban vagy, itt minden érted van. 

Első napomon bejött hozzám a diétás nővér a kórházi étkezésem megbeszélni, megkérdezte, van-e valamilyen előírt diétám - ez nyilván mindenhol így van, nem kiemelendő dolog. Reflexből elkezdtem szinte védekezve mondani, hogy nincs, nincs róla papírom, mert a PCO-val általában összefüggésben vélt inzulinrezisztenciám soha eddig be nem igazolta semmilyen labor, én mégis cukormentes és szénhidrátcsökkentett étkezést folytatok évek óta - nem remélve azt, hogy ez így papír nélkül itt a kórházban is menni fog... Erre a diétás nővér mosolyogva csak annyit kérdezett, hogy a 160 vagy 180 grammos CH-diétát kérem? Mondom, tessék??? Választhatok? IR-igazolás nélkül? Csak mert én így gondolom, így szeretném? Azt mondta, persze. Még azt is megkérdezte, mi az, amit szeretek, és mi az, amit biztos ne főzzenek nekem. Na, ez pl. a "leesik az állam" - kategória... Nem tudom, máshol hogy megy ez. De ha én a napköziben diétás kisgyermeket gondozok, arról a szülőnek gasztroenterológiai igazolást kell hoznia, csak akkor rendelhetek neki diétás kaját. Nyilván a gyermekétkeztetés más dolog, nem is akarok párhuzamot vonni, de na... értitek. Itt simán, csak mert én így szoktam, bemondásra hozták nekem a 180 grammos diétás étkezést. Hála érte!

Lelkünk épülésére vasárnaponként katolikus mise és református istentisztelet is van a kórházban. Rendszeresen. Nem lelki gondozásról beszélek, amikor bejön a lelkész látogatni, hanem rendes istentiszteletről. Szobatársam katolikus, úgy terveztük, elmegyek vele misére, ő pedig eljön velem istentiszteletre - aztán végül nála a babák, nálam meg a görcsök közbeszóltak, de így volt ez elrendezve.

A középső ágyon fekszem, kínjaim szűnőben. Jobbomon is, balomon is mindenórás kismamák, mindketten ikrekkel várandósak. Egyiküknek harmadik szülése, másikuknak az első lesz. Érzik már, közeleg a pillanat, de kitartanak. Sokat beszélgettünk, elmesélte mindenki a történetét, én sem titkoltam, hogy gyakorlatilag duplaannyi idős vagyok mint az egyikük, és hogy milyen rég küzdünk a babáért. Nekik már minden mozdulat, levegővétel nehéz, én javulóban, mégis úgy érzem, ők is elismeréssel tekintenek rám, talán a kitartásom miatt, vagy azért, mert tudok lelket önteni beléjük, nem tudom... Stefi és Nóri tegnap meglátogattak, Nóri maszkban jött, nehogy behozzon valami bacit. Nem tudni, hogy az idegen maszkos nő vagy maga a látogatás hatására - nyilván egyik sem, csak itt volt az idő - a balomon lévő kismamának elfolyt a magzatvize, és egy órán belül két csodaszép kislánynak adott életet. Nóri némi sokkot kapott, felkészületlenül érte a magzatvizes látvány, de én végtelenül hálás vagyok az Úrnak hogy ott lehettem, és ilyet is láthattam, még a sajátom előtt. 

És hogy egy kis humor és elérzékenyülés is kapjon helyet ebben a bejegyzésben:

Nos, hát a jobbomon lévő kismamának sem kellett több: könyörgött, hogy hívjuk már be másnap is tesómat látogatni, kvázi mint kabalát, jöjjön szépen megint maszkban, ő majd jól nézi Nórit és akkor hátha végre nála is beindul a szülés. Nóri sajnos nem tudott jönni, de küldött egy képet magáról az ügy érdekében - a drága kismama pedig úgy aludt el, hogy azt a képet szuggerálta. Bejött... Éjjel kettőkor ébresztett, hogy valami nagy melegségben fekszik, nézzem már meg... És igen, ott álltam a magzatvízben, ez most egészen testközeli és szinte spirituális élmény volt. Segédkeztem, amiben tudtam, míg le nem vitték a műtőbe, és aznap éjjel ő is megszülte két gyönyörű kislányát. Eredetileg Lili és Lilla lett volna a nevük. Másnap mesélte el, hogy végül Katának nevezte el az egyiküket... "Utánad, Katám. Mert láttam rajtad, milyen erős vagy és kitartó."  - hogy pontosan idézzem. Szóval vannak helyzetek, amikor a könnyek visszafordíthatatlanul ömleni kezdenek. Ez egy ilyen helyzet volt. Sosem feledem ezt az élményt és megtiszteltetést.

No de miért is írtam mindezt le:

Nyilván mindannyiunknak vannak kórházi élményei, én pedig nem is a szenvedéseimre akartam helyezni a hangsúlyt, remélem, ez "átjött". Célom ezzel az írással az volt, hogy megvillantsam: van választási lehetőség! Nem vagyunk röghöz kötve. Lehet máshová menni, nem kötelező ott igénybe venni az orvosi/kórházi ellátást, ahol nem érzi biztonságban magát az ember. Akarjunk magunknak jobbat, ha lehet, és tegyünk is ezért! És nem, nem feltétlen pénz kérdés ez - jó, persze, az útiköltséget nekünk kell fizetni, ha másik várost választunk - de a kórházi ellátás ugyanúgy TB-s, mint otthon. Lehet mondani erre, hogy sajnos nem mindenki teheti meg, hogy átjárkáljon... meg a látogatás is bonyolult így. Ez igaz. De én döntök. És ezért a szabad döntésért hálát adok az Úrnak, azért meg főleg, hogy engem ide vezetett. Emberséges körülmények közé. Mert épp elég embertelen maga a fájdalom. 

A másik dolog - és talán ezzel kellett volna kezdenem kis összefoglalómat: nyilván nem véletlen, hogy még a szülésem előtt bekerültem ide. Így előre látom az utam, nagyjából megmutatkozott, hogy mire számíthatok. Tudom, szorozzam be még ezerrel az érzett fájdalmat, és akkor talán helytálló a fenti kijelentésem. De nem szorzom. Nem érdekel, mert nem félek. Ettől már nem. És most már azt is tudom, milyen a magzatvíz. Testközelből. 

Drága főorvosom utasítására (miután elmeséltem neki a húgom látogatásával kapcsolatos szülésbeindító sztorikat) Nóri maszkos képére a hátralévő nyolc hétben rá nem nézhetek, jó lenne azért még benntartani a Terminátort. Reméljük, hogy addig valóban nem szabadul el a szkájnet.

Szeretettel,

Kata

×A gif forrása: giphy.com