Mint tudjátok, néhány napon belül megszületik a gyermekünk - most lehet, hogy csalódást okozom, de momentán nem erről fogok írni, hanem valami részben ide kapcsolódó, nagy figyelmet érdemlő, ám mégis méltatlanul elkendőzött témáról. Nem, nem teszek 18-as karikát a bejegyzéshez, sőt, a címért sem kérek elnézést. Semmi pornográf tartalom, ellenben egy határozott állásfoglalás olvasható a következőkben a gyermekek szexuális felvilágosítását illetően, tőlem. Hogy is kell ezt szépen mondani: a nyugalom prüdéria megzavarására alkalmas írásom következik - magánemberként, nőként, pedagógusként, leendő szülőként, Katásan. 

A dolog, miszerint a felvilágosításról (számomra már maga a szó is túlmisztifikált, valamiféle bűnös titokra utal, és sötétnek feltételezi a gyermeki elmét, brrr...) le szeretném írni a véleményem, régóta érlelődik bennem. Amikor márciusban napvilágot látott a "Nem a gólya..." című fejezet egy elsős napköziseknek ajánlott színezőfüzetben, és azt láttam, hogy ez az olvasók (akik nem is biztos, hogy olvasták...) többségénél kiverte a biztosítékot, akkor döntöttem el, hogy ennek kapcsán  szólni fogok a témában.

Ha netán valaki nem tudná, miről is beszélek, nézzük először is a száraz tényeket: Ez egy pároldalas kis kifestő első száma, Napközis házi feladat - címmel, Amit nem tanulunk az iskolában - alcímmel. Tartalmaz egy színszámozós és egy labirintusos logikai feladatsort, és a fent nevezett "Nem a gólya..." című fejezetet. A színező boltokban, újságosoknál megvásárolHATó, tehát nem kötelező olvasmány, nem a tanagyag része, mint ahogy ennek ellenkezőjét több hírportál állította és a közvélemény természetesen be is sz..ta, szóval el is hitte.

Mielőtt megkezdenénk a fújjogást, elmondom, hogy a színező nem egy elvetemült magyar, hozzá nem értő emberke műve, hanem a dán író-pszichológus, Per Holm Knudsen 1975-ös kiadványa alapján készült. Ha a kivitelezés így avittasnak is számít, a tartalom azonossága már láttatja, hogy a dánok kb. úgy jó negyven évvel azért előttünk járnak a szexedukáció terén... Véleményem szerint ez már önmagában elgondolkodtató tény. A magyar szerkesztő a kiadványon feltünteti: >>A "Nem a gólya..." rész az egyik legkényesebb témába vág bele: hogyan is születik a gyerek. Nem próbálunk mélyrehatóan elemezni, hanem játékosan, érdekesen, röviden de mégis érthetően magyarázzuk ezt el ennek a korosztálynak.<< A színező pár oldalon keresztül rövid és valóban leegyszerűsített leírásokkal magyarázza el egy kisbaba fejlődését a fogantatástól a születésig, kiszínezhető rajzokkal illusztrálva. A szöveges magyarázatokban ilyen "szentségtörő" szavak szerepelnek, mint fütyi, punci, magocska, ondó, petesejt, szerelem, szeretkezés, terhesség, köldökzsinór, szülőszoba, doktor bácsi, stb. (Felháborító, igaz? Miért is?!). Minden képhez kapcsolódó szövegben szerepel, hogy "Kérdezd meg erről szüleidet!", "Beszéld meg anyukáddal, hogy...", "Beszélgessetek róla, hogy..." - ergo a színező nem hagyja magára a gyermeket a felmerülő kérdéseivel, sőt, véleményem szerint nagyon sokat segít a szülőnek abban, hogy erről a témáról feszültségmentesen beszélgetni tudjon a gyermekével. Szinte a felnőtt szájába adja a szavakat, és személyes, családi példán keresztül értheti meg a gyermek, hogyan is fogant ő maga, mi ennek a menete, mi vár rá, ha később ő is szülővé szeretne válni. Az tény, hogy a rajzok elég bénácskák, nekem sem tetszenek, de ezen mondjuk én nem akadok fenn. Higgyük el, egy gyerek pláne nem. A kicsik olyan természetességgel veszik a felnőttek számára kényesnek tartott témákat, olyan egyszerűen és a maguk őszinte módján tudnak lereagálni a felnőttnek nehéznek tűnő beszélgetéseket, hogy szerintem ettől a kis színezőtől egyáltalában nem kell tartanunk.

A témában megkérdeztem egykori főiskolai pszichológia tanárnőmet Dr.Démuth Ágnest, akinek tulajdonképp a mostani (pedagógiai-pszichológiai) gondolkodásmódom kialakulását, a gyermekekhez való viszonyulásom formálódását, a fejlődéslélektan elméleti szeretetét és gyakorlati használatát köszönhetem. Ági Néni nagy örömömre vállalta, hogy saját tapasztalatai leírásával és hozzáértő, pszichológus szemmel elmondja nekünk a véleményét a gyermekek szexuális felvilágosításáról. Íme:

Kell-e, szabad-e őszintén beszélgetni a gyerekkel a szexualitásról? Bár nem csodálkoztam, mégis elkeserített, hogy egy márc. 29-i dátummal megjelent cikk szerint bezúzták a színezőt a Nem a gólya... - témában.

Tanárként, pszichológusként, szülőként, nagymamaként mindig azt vallottam, hogy a gyereknek mindent meg kell magyarázni, s meg is lehet. Egyetlen nagyon fontos szabály van: tudjam, mi történt eddig a gyerekkel, mit élt át, mit tapasztalt meg, mert a konkrét gondolkodás idején, s előtte, csak ehhez kapcsolódó, tehát saját tapasztalatokhoz kell kötni a magyarázatot. Sokkal jobb, mint hazudni, elhallgatni, "Ezt te még nem értheted!" - mondatokkal hárítani. A gyerek ugyanis mindent megtud, legfeljebb butaságokat, téveszméket tanul meg, ha nem vesszük komolyan.

1959-ben kerültem elsőbe - nem vagyok már mai gyerek -, s akkor egyik osztálytársunktól kaptunk szexuális felvilágosítást. Bányász településen nőttem fel, ahol a lakosság többsége kolóniákban lakott, szoba-konyhás lakásokban. A szülők egy szobában aludtak a gyerekekkel, így nemi életük "tanulmányozása" nem minden gyerek számára volt nehéz. Meghallgattuk a kiselőadást, sőt még arról is hallottunk, hogy a történet azzal fejeződik be, hogy anyu kimegy a konyhába és ecetes vízzel mosakszik alul, ha nem akar gyereket. Nem csámcsogtunk a témán, nem röhögcséltünk rajta, természetesnek vettük. Hogy ellenőrizzem a hallottak igazságtartalmát, megkérdeztem erről anyukámat, aki vallásos nevelésben részesült. Elkezdett magyarázni a méhecskékről. Nem szóltam semmit, csak bólogattam, majd nem kérdeztem tovább, mert látszott, hogy nem mondja meg az igazat. Még sajnáltam is egy kicsit, amiért ennyire zavarba jött.

Saját gyerekeim 4 és 6 évesen egyszer, minden bevezető nélkül, de nagy egyetértésben elém álltak, s előadták: azt már tudjuk, hogy a te pocakodban nőttünk, amíg megszülettünk, azt is tudjuk, hogy apa ivarsejtjei termékenyítették meg a te petesejtedet, de azt nem tudjuk, hogy került oda. (Az előzetes ismeretek többszöri beszélgetés és könyv-élmény alapján kerültek a birtokukba, amikor erről kérdeztek.) Nyeltem egyet, másodpercek törtrésze alatt végigfutott bennem minden, saját információimról, meg arról, mennyire sajnáltam az anyukám, aki engem nem tudott "rendesen" felvilágosítani. Ekkor nagyon kézenfekvő dolog jutott az eszembe. Nem hazudok, s elfogadható magyarázatot adok. Elmondtam, hogy a lányoknak puncijuk van, ami egy lyuk, a  fiúknak meg fütyijük, ami olyan hogy ebbe a lyukba bedugható. Hát, így. Gyerekeim egymásra néztek, bólintottak, majd elégedetten elvonultak. Több kérdés akkor erre vonatkozóan nem volt. Felnőttek, gyerekeik vannak, nem törtek össze lelkileg, különbséget tudnak tenni pornó és szeretkezés között.

Másik hétköznapi példám: szakmunkástanuló osztályomba kötelezően beosztották az iskolai védőnőt, hogy a szexualitásról beszélgessen velük. Hiába tiltakoztam, hiába magyaráztam, hogy nem ismeri őket, nincs kapcsolat köztük, így reménytelen a dolog. Bejött s életem legkellemetlenebb 45 perce következett, de jó, hogy benn voltam. Kérdéseket nem fogadott el a kollegina, ha mégis megtették, lekiabálta őket. Még tudományos szempontból is pontatlan volt, amit mondott, de a srácok nem arra voltak/lettek volna kíváncsiak, hogy történik az aktus, azt már gyakorlatban kipróbálták/látták. Az érzelmi háttérről, a következményekről, a védekezésről, a higiéniáról egyetlen szó sem esett. Nekem kellett visszafognom őket, hogy ne mondják el kendőzetlenül a véleményüket a kolleginának a hallottakról. Két osztályfőnöki és irodalomóra ment rá, hogy mindent megbeszéljünk ezzel kapcsolatban. Életükben akkor hallottak először arról, hogy milyen érzelmek járnak/kellene, hogy járjanak ezzel, hogy többek között ez kellene, hogy megkülönböztessen bennünket az állatoktól. Hogy a lányok ezt másképpen élik meg, hogy felelősséget illik/kell vállalni az együttlétek során. Pedig mindez már a 80-as évek legvégén történt. Nem csámcsogtak a témán, nem tréfálkoztak, kérdeztek, megértették, miről beszélek. 

Hát, ezért kellene minden szülőnek magának felvilágosítania a gyerekeket. Ha erre nem képesek, akkor pedig lehetőséget kell biztosítani, hogy valaki más, de valaki, aki hozzáértő - nem csupán tudományos téren -, válaszolhasson a kérdéseikre. A kifestőkönyv segítség. Aki alkalmazni szeretné, az hadd tehesse meg. Aki nem, az a szülő keressen más módot, nem kötelező a szemléltetőeszközök használata. persze ehhez felelős, tájékozott, a gyerekkel bensőséges, őszinte kapcsolatot fenntartani képes szülők kellenek. Így nem igazán értem a felháborodást, megrökönyödést az üggyel kapcsolatban. Persze, mindenki olyan kalappal köszön amilyen van neki.

(Dr.Démuth Ágnes, pszichológus, főiskolai docens,

magyar szakos tanár, pedagógia szakos előadó)

Nos, kampányolni nem fogok a színező mellett, sokkal inkább szeretném a fent nevezett kifestő okán arra felhívni a figyelmet, milyen fontos, hogy minél előbb elmondjuk, megbeszéljük, körüljárjuk ezt a témát a saját gyermekünkkel - vagy pedagógusként a ránk bízott gyermekekkel, ha már otthon mindez nem történik meg. Ideálisnak én ehhez egy laza családi beszélgetés-folyamot képzelek el, és nem, nem kamasz korban, sokkal hamarabb. A fokozatosság elvét betartva, már egész kicsi kortól kezdve beszélgetnék a gyermekemmel az ő érkezéséről, válaszolnék a kérdéseire, természetesen mindig azon a módon, amit az adott érzelmi-szociális-testi fejlettségi szintjén ő befogadni képes. Folyamatosan csöpögtetném az információkat a témáról, tehát semmiképp nem ültetném le a gyerekem egy asztalhoz és nem kerítenék neki nagy tanítós feneket, épp azért, hogy ne érezze kellemetlennek, "túl iskolásnak" vagy kényszerűnek a beszélgetést. Nem gondolnám, hogy szülőként helyes magatartás a fiúkat az apjukhoz, a lányokat az anyukájukhoz küldeni, ha a témában kérdeznek ("Ezt beszéld meg inkább apáddal, kisfiam!"...) - sokkal inkább tartom fontosnak az azonnali válaszadást, az őszinteséget, a mindenkori rendelkezésre állást a szülő, a felnőtt részéről - amennyiben maga a gyermek hozza elő a témát. Ha ő nem teszi, ne fújjuk ki fellélegezve a nagy levegőt, ne essen le a kő a szívünkről, hogy akkor nekünk semmi dolgunk, meg hogy majd magától rájön, meg a kortársaktól úgyis mindent megtud, meg amúgy is ciki az egész...

Hevesi Kriszta szexuálpszichológus a következőképp ír a felvilágosításról:

A szexuális oktatást már az ovisoknál el lehetne kezdeni - ebben a korban elsősorban a szülők figyelmét kellene felhívni arra, hogyan viszonyuljanak ahhoz, amikor az óvodás gyermekük megtalálja a nemi szervét. Milyen sérüléseket okoz az, ha ekkor megszégyenítik a kisgyereket. A felvilágosítás nem egy egyszeri "villanygyújtás", hanem folyamatosan zajlik, mivel a kérdések is így adódnak: kistestvér érkezésekor, egy pikánsabb fotó látványától, vagy mert épp galambok búgnak az ablakpárkányon. Ha először tini gyerekünkkel ülünk le beszélgetni, akkor már rég elkéstünk. Szülőként arra is fel kell készítenünk a gyerekeinket, hogyan védjék meg magukat a szexuális zaklatástól.

(Hevesi Kriszta, szupervumen.hu, 2017. 04. 09.)

Persze, nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a legtöbb magyar családban a szex még mindig tabu. Az előbb egy ideális esetet vázoltam fel, ahol bizony már a bölcsis korú gyermekek érdeklődnek saját testük megismerése okán az egész születési folyamat iránt. De tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy nemhogy a bölcsis korú gyerekekkel, de még az iskolásokkal sem igen beszélgetnek a szülők a szexről. Nem célom pálcát törni senki felett, a családi nevelés elvileg magánügy, nem akarom kioktatni azokat a szülőket sem, akik bármilyen okból későbbre tervezik a felvilágosítást. Érettnek akarják tudni gyermeküket arra, hogy ezt a témát befogadja. Ehhez a felfogáshoz a kérdésem csupán az: tudjuk-e, mikor elég érett a gyerekünk? Észrevesszük-e időben, hogy MOST van itt az idő egy beszélgetésre, vagy csak utólag konstatáljuk a következményeket... Szét tudjuk-e választani magyarázatunk során a szex "örömszerző" és "szaporító" funkcióját (bár szorosan összefüggenek), tudunk-e a biztonságos szexről, a szerelmeskedés és a pornó különbségeiről kendőzetlenül beszélni, vagy mindezt egyben tervezzük a gyerek fejébe zúdítani, amikor majd elég érettnek érezzük erre? Szívünk joga - csak nem biztos, hogy célravezető.

Minthogy a prűdség sem. A párunkkal való, ill. saját szexualitásunk megélése, az abban fellépő esetleges problémák szőnyeg alá söprése sem célravezető. A kommunikáció hiánya előbb-utóbb frusztrációkhoz (rosszabb esetben agresszióhoz vagy addikciókhoz) vezethet. Pl. apuka esetleg pornófüggő, anyukát meg nem is érdekli már, mikor volt utoljára orgazmusa, mindenki megoldja maga, vagy szeretőt tart. Most nem azt mondom, hogy erről, a saját nemi életünkről kell beszélgetni a gyerekkel, remélem, értitek. Csak egy kis kontrasztot akartam mutatni, egy kicsit szembeállítani a valóságot a megjátszott életekkel, mert ahol a szex tabu, ahol egymással sem beszélünk erről mi felnőttek, ahol a felvilágosítás ciki, ott mit is várunk el a kapcsolatainktól, a gyerekeinktől... Hisz az ilyen kapcsolatokban a felnőtt sem "érett", nem tudja verbálisan kifejezni magát, ezért inkább kerüli a témát.

Csonka Balázs pszichológus így fogalmaz a témában:

Edukálnunk kell a diákokat és a szülőket is egyaránt, hiszen a megfoghatatlan, ismeretlen dolgok mindig ijesztőek. Persze hogy a fiatalok a pornóban keresik a válaszaikat, ha máshonnan nem kapnak. Már kis korban el kéne kezdeni fejleszteni a gyermekek készségeit: empátiájukat mások iránt, az érintés szerepét, a válaszkészséget, valamint annak tudatát, hogy a vizualitás nem minden. Ezt persze nem erőltetve kell megtenni, de tény, hogy a gyermekek átlagosan már 11 éves korban találkoznak pornófilmekkel. A fiataloknak pedig az a válasz nem elég, hogy a pornó rossz, nem szabad nézni, ha nem mondanak nekik semmit arról, mi is van azon kívül.

Csonka Balázs, mindset.co.hu, 2017. 04. 29.

Most meg lehet kövezni, meg fel lehet tenni a kérdéseket, hogy oké, de egyrészt miért olyan korán kezdjük a felvilágosítást, másrészt hogyan tegyük mindezt. Úgyse érti a gyerek... De igen. Csak meg kell találni hozzá az utat. A mese fontos és jó eszköz lehet, ha megfelelően használjuk. Hisz a pszichológia is azt mondja, a kisgyerek a mesén keresztül dolgozza fel a valóságot. Emlékszem, ez a "méhecskék meg a virágok" - sztori nagyon zavaros volt nekem annak idején. (Hozzáteszem, nem is a családomtól hallottam, hanem az oviban.) Bevallom, most sem értem, bár még mindig jobb, mint a gólya... Szóval esküszöm nem értem, miért egy rovarhoz vagy egy virághoz hasonlítva mesélik még mindig sok helyen az emberi szaporodást. Tegye fel a kezét, aki látta már akció közben egy méhecske kukiját. Vagy mondjuk az, akinek egy virág bibéjéről egy punci jut eszébe (nagyon röhögök, elnézést, de ekkora baromságot...). Emlősök vagyunk, utódokat szülünk, szoptatunk, miért nem lehet más emlős állatokkal magyarázni a történetet, ha már mindenképp kell a mesés körítés? Nem lenne sokkal jobb, ha olyasmihez hasonlítanánk magunkat és testrészeinket, amelyek rajtunk is megtalálhatóak?

Nálunk otthon a szűk családban soha nem volt tabu pl. a meztelenség. Egész kicsi korunk óta tudjuk, hogy melyik családtagnak "mije van", és az mire való. Hogy csak a menstruációt említsem: Édesanyám elmondásából tudom, hogy egyszer, még bölcsis koromban rányitottam a WC-n, miközben szegény épp tampont cserélt (bocs Anyuci!). Természetesen néztem rá kérdően, mire ő ahelyett, hogy zavarba jött vagy kitessékelt volna, szépen elmagyarázta, mit láttam. Valószínűleg ezért nem is sokkolt a dolog, hisz helyretette bennem. Az én akkori értelmi szintemen. Állítólag a gondozó néni behívatta másnap, mert én bizony szépen elmondtam minden kispajtásnak, hogy a lányoknak minden hónapban szokott ám vérezni a puncijuk, de ez nem baj, mert nem azt jelenti, hogy betegek, hanem hogy már nagylányok. És a nagylányoknak már lehet kisbabájuk. És ha kisbaba van a hasukban, akkor nem vérzik a puncijuk (mondjuk ezt így a lombikprogram és a kicsit sem komplikációmentes terhességem kapcsán már vitatom, Anyu, de akkor szuper voltál, egyszerűen a legjobb választ adtad, köszönöm Neked! Remélem, hangosan röhögsz most, ha ezt olvasod...).

Mondok néhány cuki és egyáltalán nem cuki példát a felvilágosítás (időben történő) fontosságára, okokra és miértekre - ezek részben velem, a munkám során, részben a közvetlen környezetemben, barátnőim gyermekei körében történtek a közelmúltban. A sztorik felölelik gyakorlatilag a teljes 3-14 éves korosztályt.

Kb. hat hónapos terhes voltam, mikor bementem a munkahelyemre (egy családi bölcsi vezetője vagyok) valami ügyintézés kapcsán. A gyerekek tudták, hogy miért gömbölyödik a pocakom, hisz úgy búcsúztam el tőlük, hogy elmondtam, kisbaba van a hasamban és én most vele fogok otthon pihenni, amíg meg nem születik. Körbeálltak, simogattak, tapogattak, és a tőlük megszokott természetességgel tették fel egymás szavába vágva a kérdéseiket és magyaráztak nekem, ill. egymásnak. A lányok: "Kisbaba van ott, vegyük má' ki Kata, majd mi játszunk vele!" - megígértem nekik, hogy játszhatnak majd vele, de most még pici és nem tudjuk kivenni, csak ha nagyobb lesz. Bent kell maradnia a pocakomban, míg elég nagy és erős nem lesz, akkor fog megszületni. Mindez nem volt egy bonyolult magyarázat, nem is firtatták tovább, a kérdésük megválaszolásra került. Ámde jött Vilmoska (Ági barátnőm ötödik gyermeke) és bekérdezett rendesen: "De mé' van a hasadba' Kata? Megetted?" (közben nevet) - Nnnna, azonnal tízezer gondolat száguldott végig bennem: gondoltam magamban, szuper vagy Vilike, ott a négy nagytesód, az óvónő anyukád, aki ráadásul a barátnőm, most mit is kéne mondanom, ill. anyukád vajon mit mondott már erről neked, meg amúgy is biztos csak tesztelsz, tudod te a választ... Ezért visszakérdeztem, hirtelen ezt találtam helyesnek: "Anyu mit mondott Neked erről, hogy került a hasamba a baba?" Erre Vilike a legnagyobb természetességgel: "Hát Stefi belerakta." - és tényleg, egyrészt pontosan így van (most nyilván nem a bölcsis kor alkalmas arra, hogy mindezt kicsit korrigáljam a lombikmódszer elmagyarázásával), másrészt valóban csak tesztelni akart a kissrác. Ravasz. Imádom. Még félvállról odavetette: "Én is anya hasába' voltam. Engem apa rakott bele." - és már ment is tovább játszani.

Egy másik barátnőm kisfia óvodás, most töltötte az ötöt. Egyik este feltette a kérdést: "Anyu, tudtad, hogy mindenki valakinek a hasából születik, aztán elnevezik valahogy?" A barátnőm érezte, hogy kész, igen, még csak öt éves, de most van itt a pillanat, hát akkor most... most majd elmagyarázza a dolgokat - mint kiderült, szükség is volt rá, mert rendkívül édes kis párbeszéd bontakozott ki köztük: "Igen, ez így van kisfiam. És azt tudod, hogy te kinek a hasából születtél?" "Hát a tiédből." "Igen, és azt tudod, hogy anya kinek a hasából jött?" "Hát a Zsoltiéból." "Ezt miért gondolod?" "Mert a Niki is apa hasából jött, mert tudod anya, a fiúk a lányok hasából, a lányok meg a fiúk hasából jönnek." Nos, most ezen nevetünk, de a barátnőmnek ez feladta a leckét, hisz ugye itt már egy konkrét téveszme alakult ki (nem tudjuk, honnan, hogyan), úgyhogy helyre kellett tenni, és édesanyja nagyon okosan ezt azonnal meg is tette. Most már ez a kisfiú is tudja a helyes verziót.

Egy harmadik barátnőm története már kevésbé aranyos. Kisfia 9 éves. Amit a szülei úgy éreztek, tudnia kell a szexualitásról, természetesen már elmondták neki. Egy 10 éves kislány azonban elkezdte a suliban zaklatni. Először (a kislány részéről) édes kis tiniszerelemnek tűnt a dolog, udvarolt a barátnőm kisfiának, akit viszont láthatóan egyáltalán nem érdekelt a kislány közeledése. A lány ekkor vérszemet kapott, és üzengetni kezdett a kisfiúnak, hogy le akar feküdni vele. Mondom, 9 és 10 éves gyerekekről beszélünk... A kisfiú természetesen érezte - nagyon helyesen -, hogy ez a dolog túlment bizonyos határon. Szólt a tanítóknak és elmesélte otthon is a történetet. Nyilván ez egy kétoldalú dolog. A kisfiú reakciója és szülei otthon hozzáfűzött magyarázata, miszerint jól tette, hogy elmondta, máskor is így járjon el, ill. hogy mit is jelent lefeküdni valakivel - mind helyes. De a kislány... Természetesen az iskolában számon kérték, miért üzenget ilyesmit, és egyáltalán tudja-e, miről beszél. Csak sírni tudott, válaszolni nem. Ő sajnos olyan környezetből jön, olyan a családi háttere, hogy esélye nincs a viselkedésére a helyénvaló magyarázatot megadnia (mert vagy maga sem tudja, mit beszélt, vagy ami még rosszabb, pontosan tudja, mert látja, tapasztalja maga körül a családi környezetben). Na erre mondom én azt, hogy nem lehet elég korán elkezdeni a felvilágosítást, és ha a szülő, a család nem is teszi ezt meg, az intézménynek mindenképpen nagy szerepe kellene, hogy legyen ebben. 

A legkeményebb példát a végére hagytam, a tapasztalat saját. Kezdő tanár koromban történt, hogy egy hetedikes német óra közben egy levelezést "elkaptam" - bár hozzá kell tegyem, egyáltalán nem titkosan, sokkal inkább szinte direkt észrevehetően művelték az osztálytársak a kis papírka postázását a feladó fiútól a címzett lányig. (A papír nem volt összegyűrve, vagy tízszer meghajtva, mint a mi időnkben...) A papírkát persze elvettem, és tartsatok bár balgának, de nekem a levéltitok az levéltitok, akkor is, ha azt a levelezést az én órámon művelik, ezért nem akartam elolvasni, gondoltam, nem csinálok nagy ügyet, összegyűröm, megkérem őket, hogy ne levelezzenek már az órámon és a fecnit egyszerűen kidobom. Csak hát kisebb pánik tört ki, miután a levelet elkoboztam, mivel ugye bontogatni sem kellett, szembeötlő volt a tartalma, amit szóhasználata miatt most pontosan nem idéznék, de a lényegét tekintve orális pásztorórára invitálás történt benne a nagyszünetre időzítve, a suli WC-jébe. Mondanom sem kell ugye, a német órának ezen a ponton vége szakadt. Kezdődött a könyörgés, hogy csak az igazgatónak ne... És hogy őket akkor nagyon megbüntetik... Nyilván ma már könnyedebben kezelnék egy hasonló helyzetet, de akkor ott mindez kezdő tanárként engem is mellbe vágott. Viszont rámtört azt a bizonyos "most vagy soha" - érzés, ahogy láttam a pánikoló kamaszok tekintetét, hogy ez az a pillanat, amikor tanmenet ide, német óra oda, itt most beszélgetni kell. Helyre kell tenni a dolgokat. Partnerek voltak a kamaszok ebben. Talán a köztünk lévő kis korkülönbség miatt, vagy mert nem toltam le őket - ezt nem tudom. De számomra ott derült ki, hogy mennyire ki vannak éhezve a figyelemre, a beszélgetésre, és főleg: teli vannak megválaszolatlan kérdésekkel és tévhitekkel a szexet illetően.

Végül néhány (szomorú) tény, kommentár nélkül - bár blogomban politikamentességet ígértem, a szexedukáció véleményem szerint olyan pont, amelynek a család fő szerepe mellett igenis illene már intézményi szinten is aktívan jelen lennie. Nézzük sorban, életkor szerint, hogy is állunk:

1. A Bölcsődei Nevelés Országos Alapprogramja egyáltalán nem tartalmaz semmiféle ide vonatkozó utasítást, javaslatot, módszertani útmutatást.
2. Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja egyetlen egy ponton említi valami katyvasz szerű megfogalmazással az "egészséges testséma"  kialakítását, mint célt az óvodáskor végére - de semmi konkrétumot nem ír a nemiséggel vagy esetleg a szexuális neveléssel kapcsolatban.
3. A NAT "A köznevelés feladatai és értékei" között a "Családi életre nevelés" - fejezetben az utolsó alpontban ennyit ír: "Az iskolának foglalkoznia kell a szexuális kultúra kérdéseivel is." Persze a kerettanterv és a helyi tantervek adnak némi szabadságot a kollégáknak elmélyülni kicsit jobban a témában - de mivel belülről ismerem a rendszert, és tudom, mennyire kötöttek az óraszámok, mennyire túlterhelt a rendszer minden résztvevője, tudom, hogy ez szinte lehetetlen. Maradnak a szexedukációs civil szervezetek, akiket meg lehet hívni a sulikba...Biztosan van rá minden iskolának módja és lehetősége... 

Akárhogy is van: én még bízom benne, hogy változó, romló világunk ellenére a család, a gyermeknevelés érték marad, és hittel, szeretettel tudunk gyermekeinknek helyes utat mutatni. Ezért megyek most, és teljes nyugalommal szülök egyet.

Szeretettel,

Kata