Azon morfondírozom, hogy vajon tud-e az ember normális maradni, ha hosszú távon, konstans módon csak a szart kapja? Elvárható-e egyáltalán a normalitás, és tulajdonképpen mi és ki számít normálisnak a pandémia idején? Meddig kell még kitartanunk, és milyen áron?

Egy évvel ezelőtt nagyot fordult a világ a járvány okán, és az őrület azóta is tart. Betegség, halál, félelem, bizonytalanság, bezártság, szorongás - csupa rossz és fájdalmas dolog, amivel az ember szerintem képtelen hosszú távon együtt élni sérülésmentesen, ép ésszel és lélekkel. Az első évet valahogy átvészeltük, a maszk  szinte testrészünkké vált, bíztunk, hittük, hogy fegyelmezettségünknek lesznek pozitív hatásai.  Bár a tudomány óriásit ugrott egy év alatt, van már vakcinánk, ami biztató, és kicsit felvillantja a normális élet reményét, mégis úgy ézem, sokáig fog tartani visszakerülni a vírus előtti kerékvágásba.  Én ugyan  egy évvel ezelőtt sem tartoztam sem a vidám kenyérsütős - home office-os, sem a  fáradhatatlanul hurráoptimista anyukák közé, mostanra teljesen kifogyott minden energia-tartalékom. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy csak tolom a napi rutint, szervezek, nevelek, etetek,  dolgozom, és mindig csak túl akarok lenni az adott napon. Életünk online térbe helyeződése ezen pedig csak tovább ront: esszenciálisan ömlik ránk a szar - tökmindegy, hogy híreket nézünk, a közösségi oldalakon szörfölünk,  ismerőseink  posztjaira  és ismeretlenek  kommentjeire pillanatunk, ezek lassan megfullasztanak bennünket. Vitakultúra nincs, érvelés és beszélgetés nincs, elfogadás nincs, saját nyomorunk egymásra okádása van. Ha a vírushelyzet önmagában nem volna elég az  össznépi szorongás kialakulásához, itt vagyunk mi, emberek, akik teszünk róla, hogy a feszültség állandósuljon.

Magam is kifogytam a megküzdési eszközeimből, már csak kevés humorom maradt (meg némi Irsai Olivér), amivel néhanapján kirángatom magam saját hajamnál fogva ebből a posványból. Csokorba szedtem - a Bëlga együttes ikonikus száma nyomán szabadon - , mennyi  mindenért (és mindennek az ellenkezőjéért) vagyok lecseszve, felelősségre vonva, szararcnak nyilvánítva, mennyi minden zúdul rám, ha csak megnyitom a netet - és mindezek ellenére az az elvárás támasztódik felém, hogy tartsak ki, ne vegyem ezeket magamra. Lássuk, milyen vagyok a hírek, ismerősök és  ismeretlen kommentelők tükrében most, a harmadik hullám csúcsán. Irónia és vélemény - szándékosan E/1-ben, hogy ne érjen az általánosítás vádja.

Ha engedem intézménybe, az a baj. Ha nem engedem, otthon tartom, az a baj.
A kormányzat mossa kezeit, beoltottak 3 millió embert, szerintük ennyi kellett ahhoz, hogy megkezdődjön a nyitás. (Más kérdés, hogy erről minden járványügyi szakértő mást kommunikál, de azért én igazodjak el rajtuk...) Kezdek hányingert kapni attól, hogy megint minden felelősséget a szülőre tolnak, döntsön ő, megélhetés vagy intézménytől való távoltartás. Nonszensz és felháborító, ahogy egymást ekézik a jövő heti nyitás kapcsán szülők, pedagógusok, oltottak és oltatni nem akarók, miközben emberek halnak meg vagy kerülnek a tönk szélére. Siralmas, hogy  egyáltalán kérdés lehet ma Magyarországon, hogy az egészség megőrzése érdekében otthon maradnak-e a gyerekek vagy sem. A vírus a kicsikre és az őket tanító pedagógusokra nézve vajon veszélytelenebb? Furcsa, hogy azokat engedik intézménybe visszatérni, akiknél a pl. a távolságtartás a legkevésbé kivitelezhető. Ha ezek a kérdések megfogalmazódnak bennem, libernyák vagyok. Lásd még: életveszélyes, meggondolatlan, erkölcstelen, frivol.

Ha oviba vinném, az nagy baj. De Te tolonghatsz az Árkádban, az nem baj.
Tegyük fel, hogy egy normális országban vagyunk, felelősségteljes döntéshozókkal. (vízió) Ők úgy döntöttek, kinyithatnak az óvodák, én pedig örülök ennek, két okból: 1. gyermekem mentális egészségét és szociális kapcsolatait is fontosnak tartom a testi egészsége mellett, 2. dolgoznom kell. Viszem is hétfőn oviba. Sok szülő nem viszi, és ennek hangot is ad - ami szintén rendben van, egészen addig, míg nem támadólag és kioktatóan lép fel  azokkal szemben, akik szeretnék már közösségbe vinni a gyereket. Ugyanakkor plázáznak, tülekednek a piacon, a kozmetikában, a bevásárlóközpontokban. Az oviba járással is  veszélynek tesszük ki magunkat, hisz egy 20 fős csoportban gyakorlatilag 20 komplett család egészségi állapota találkozik egymással és az óvodai dolgozókkal. De az sem veszélytelen, ha ovi helyett különböző helyeken programokat csinálunk, dolgainkat intézzük. A lényeg, hogy a másik oldalnak jól odamondjuk, milyen hülye. Ha én oviba viszem a gyerekem, akkor fidesznyik vagyok, uszító és demagóg. Lásd még: gyilkos.

Ha meg tudom oldani, az a baj. Ha nem tudom megoldani, az a baj.
Könnyű neked, csak egy gyereked van - ez a kedvenc mondatom. Ezt mindig megkapom, mintha a gyerekeink számának növekedése egyenes arányban állna problémáink mennyiségével. Igyekszünk megoldani a gyermekünk napközbeni felügyeletét, családi összefogással, mert másként nem megy. Mivel legalább a férjemnek muszáj pénzt keresni, én pedig nem tudok munka mellett egy személyben egy éve minden egyéb gondozási-nevelési-háztartási feladatot ellátni, muszáj segítséget kérnem. Mégis megjegyzik, hogy azért a nagyszülőkhöz nem kéne vinni a gyereket ebben a vírushelyzetben. Tehát lusta vagyok. Lásd még: semmirekellő, haszontalan, léhűtő, szaranya.

Asszonyság vagyok, az a baj. De támogatást nem adunk, ugye nem baj?
Úgy tűnik, továbbra sem akar segíteni a kormány az otthon maradó szülőknek anyagi támogatással, ezért hagyja intézménybe menni az otthoni felügyeletet igénylő gyerekeket.  Örülnék, ha végre valaki felismerné, hogy sürgető volna némi családtámogatás. Talán ha nem azon kéne gondolkoznunk, hogyan csináljunk a nonstop házimunka és családmenedzselés mellett a semmiből (mínuszból) megélhetést is, akkor könnyebben tudnánk otthon ülni, mi, asszonyságok. Tehát elégedetlenkedő vagyok. Lásd még: megmondó, femináci.

Ha rosszul vagyok, depizek, az a baj. Ha jól vagyok és neked szarabb, az a baj.
Hogy vagy? - teszik fel a kérdést, de az esetek jelentős részében dehogy érdekli őket a hogyléted, hisz bármit válaszolsz, az semmi, nekik úgyis sokkal rosszabb. Mindig. A jól vagyok-ra nincs válasz, nincs licit, legalábbis személyesen soha, arra ott az Insta, hogy a jóllétünket magunknak és másoknak folyamatosan bizonygassuk. Ha pedig egy magamfajta, régebben nyitott és aktív közösségi életét élő ember kicsit háttérbe vonul, mert besokallt az emberekből, akkor szárnyra kapnak róla a pletykák. Ezeken egyelőre remekül szórakozom (mert természetesen visszajutnak hozzám). De van olyan is, hogy befordulok, ami külső szemmel annyit tesz, hogy érzelmileg labilis vagyok, és mindent túlreagálok. Lásd még: antiszociális, hisztis picsa.

Elviteles kávé, az a baj. Mé' nem maszkban iszod? - ez a baj.
Ha kéthavonta egyszer elkövetem azt a fegyelmezetlen cselekedetet, hogy a barátnőmmel megiszom egy elviteles kávét egy parkban, és vagyok olyan ostoba, hogy örömömben mindezt posztolom is, akkor megérdemlem, hogy kioktató üzenetekben szanaszéjjel kapjanak minket, amiért nincs rajtunk maszk, ugye? (volt rajtunk, csak a kávé felhörpintése alatt húztuk le) Jogos. Ezentúl csakis maszkban iszunk kávét. Légyszi, Ti is így tegyetek. Köszi, hogy szóltok. Ti biztos soha le nem húzzátok egy pillanatra sem. Mi meg hülyék vagyunk, mert nekünk fontosabb a szórakozás, mint a vírus elleni védekezés. Lásd még: nemtörődöm, féleszű, megjátszós, korlátozásszkeptikus liba.

Ha tanár vagyok, dolgoznék, az a baj. Ha nem tanítok, láblógatok, az a baj.
Nem tudom, mi annak az oka, hogy a pedagógusokat céltáblává, majd szép lassan a társadalom ellenségeivé teszik, de ez történik. Az alap tévhitek már hidegen hagynak, miszerint a   tanárnak könnyű, otthonról is tud dolgozni (ha biztosítottak ehhez bizonyos feltételek, jelesül minimum egy csendes szoba... - hahaha), a tanárnak három hónapos nyári szünete van (sose volt), a tanárok nyáron is kapnak fizetést (sose kaptam), a tanárok mindig csak elégedetlenkednek (van okuk rá). Ja, hogy én magántanár vagyok? Ráadásul nyelvtanár? Akkor tuti zsírosra keresem magam! Persze... Nem vitatkozom, meghagyom irigyeimet ebben a hitben. Hozzátéve annyit, hogy aki nem közoktatásban dolgozik, az a kormány szerint senki, legalábbis nem számít pedagógusnak. Ezeken gondolkodom, és ha a helyzet úgy hozza, megvédem magam és kiállok a kollégák mellett. Tehát gyűlöletkeltő vagyok. Lásd még: összeférhetetlen, nagypofájú, beképzelt.

Ha regisztráltam oltásra, az a baj. Ha vacillálok, melyik kéne, az a baj.
Vírustagadó és/vagy oltásellenes emberekkel sosem vitatkozom, és nem is foglalkozom. Tudományos tényekről, úgy gondolom, ne kelljen már senkit győzködni. A dologban az a kihívás, hogy míg én békén hagyom őket, ők folyamatosan tolják a pofámba az összeesküvés-elméleteiket, sőt mindennek lehordanak. Szerintük én, aki  Istenben bízom és a tudománynak hiszek, birka és gazdatest vagyok, egy emberkísérleti alany. Lásd még: megvezethető, agymosott, idióta.

Ha megkaptam az Astrát, az a baj. Ha a Pfizer-re várok, az a baj.
Nem vagyok köteles elfogadni a felkínált vakcinát - de ha ezt teszem, éreztetik velem, hogy ugyan bizony azért mégse kéne válogatnom. Tehát finnyás vagyok, másokat veszélyeztetek. Lásd még: okoskodó, szararc.
Három hete megkaptam az első oltásom (nem válogattam, elfogadtam, amit ajánlottak), amivel kapcsolatban szintén elkövettem azt az orbitális hibát, hogy posztoltam róla. Nem hazudok, tízesével kaptam utána az üzeneteket, mind azt szerették volna megtudni, vajon milyen előjogokkal rendelkezhetem, amiért ilyen hamar sorra kerültem. Biztos terhes, vagy krónikus beteg vagyok, de legalábbis rohadt nagy mákom van - erről szóltak az első körös üzenetek, aztán jöttek a "milyet kaptál, te jó ég, vérrögöd lesz" tartalmú biztató kedvességek. Merthogy van ám már a vakcinairigység mellett olyan fogalom is, hogy oltásidentitás. Az azonos oltást felvevő emberek egy közös csoportba tartozónak vélik, vallják magukat, és a többi oltást rossznak, hatástalannak, így az azokat kapó embereket másokra veszélyesebbnek tartják. Téboly, nem? De ha én erről elmondom a véleményem, önjelölt vírusszakértő vagyok. Lásd még: astrás.

Most összeolvasva a fenti kiemelt sorokat, egész vicces kis versikévé áll össze a mondanivalóm. Talán mégis maradt még bennem némi derű.

Ha Te is elolvastad, köszi, raj!
Ha nevettél is közben, az se baj.

Botházy Kata 

Embereket nem lehet bezárva tartani - legalábbis hosszú távon, lelki és mentális károsodás nélkül biztosan nem lehet ezt megúszni. Magam is a leépülés különféle fázisain megyek  keresztül. Ma épp hercegnőset játszom (egyelőre csak gondolatban, de lehet, az esti borozásom után be is öltözöm majd), bámulok ki mesebeli, József Attila sugárúti kastélyunk ablakán, azt haluzom, hogy be vagyok zárva a toronyba, várom a herceget, mentsen már ugyan ki innen. Kilógatom a hajam is az ablakon (hollywoodian végigsimítani mondjuk kár volt, mert csomókban hullik az idegtől), és az ablaküvegen csodásan világítja meg a déli nap a négycentis ősz hajtövemet... Sebaj, belem is nagy, hajam is milyen, szempillám sincs. Az önsajnáló epizódom előtt azért hirtelen beugrik, hogy a hercegem momentán hómofiszban harcol a szomszéd szobában, kis királyfink pedig őrjöngéssel adja épp tudtomra, hogy a délutáni alvás szerinte egy baromság. Nem is várok estig a borral, egy-két korty, és belelazulok a karanténba.

Másfél hónapja tart ez a sz@rság, de nekem éveknek tűnik. Komolyan mondom, irigylem azokat az embereket, akik felszabaduló időről meg unaloműző tevékenységekről beszélnek, megcsinálnak olyan dolgokat, amire eddig nem volt idejük, olvasnak, befelé fordulnak, újrakapcsolódnak, átkereteznek (van még pár ilyen trendi, szirupos szó, de a leírásuktól is viszketést kapok), #maradjotthonoznak, merthogy a #vigyázzunkegymásra most a cél. Biztosan én vagyok fordítva bekötve, de nálam sajnos nem működik az efféle (ál)nyugodt szemlélet. Egyrészt nem lett szabadidőm, mert míg emberem a létfenntartásunkért küzd egész nap, nekem nyakamon a háztartás, karomban a gyermek. Engem nagyon megtépázott, amikor egyik napról a másikra választanunk kellett, illetve eldönteni, amelyikünk többet keres, az folytatja a munkát, a másik otthon marad gyerekfelügyelni-főzni-mosni. Hirtelen elveszteni a munkám, felfüggeszteni a vállalkozásom, amiért annyit dolgoztam, baromi lehangoló.

Ami pedig rajtam, nekem ilyenkor egyáltalán nem segít, hanem inkább hergel: azok az univerzális ötletek, a bombabiztos karanténtippek, amelyek leírják, hogy mit és hogyan kéne csinálni, amitől majd minden jobb lesz. Nem csak általában vett coelho-i magaslatú életvezetési ajánlásokról beszélek, hanem személyesen nekem szánt tanácsokról is, merthogy rendszeresen kapok ilyeneket, természetesen kéretlenül.  Március 15. óta ugyanis tízmillió járvány- és karanténszakértő országa lettünk. A jószándékot nem vitatom, és biztosan vannak olyan családok, ahol mindezek az ötletek beválnak, nálunk nem. Csokorba szedtem néhány tippet, beszólást, javallatot - ha leírom és újragondolom, hátha mégis lesz értelmük ... 

Taníts online!
Pff, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe... Ha volna gyermekfelügyeletem és háztartási alkalmazottam, aki egyébként nincs, de most ha lenne sem engedném be, akkor meg tudnám oldani. A tanítványaim bizonyára lelkesen skype-olnának velem némettanulás címén úgy, hogy nekem egy kétésféléves ugrál a fejemen, vagy legalábbis a laptopomat nyomogatja, effektekkel látja el videochat közben az arcom, de semmi esetre sem a sarokban ülve kirakózik csendben. Jah, és persze ezért a minőségi munkáért valószínűleg még fizetnének is...

Taníts alvásidőben!
Szuper. Az kb. napi egy órát jelenthetne, amit egyébként abból az időből kellene lecsípnem, amikor mosni, pakolni, főzni, romeltakarítani szoktam. Lerakom a gyerekem, ő bizonyára gond nélkül elalszik (soha), és a következő percben már indulhat is az alkotó munka (bármennyire is úgy tűnik, hogy tanítani könnyű, elmondom, hogy nem az, idegennyelven főleg nem, neten keresztül sem). Sima ügy. Minden bizonnyal készülést sem igényel, ugye... A home office-ról úgy beszélnek, mintha az minden területen megvalósítható lenne. Nálunk az is volt, hisz én már egy ideje itthon dolgozom. A home office fogalmának értelmezése ott csúszik nagyon félre, hogy az ember békeidőben otthonról normálisan el tudta végezni a munkáját, most pedig nem. Mert ugye, valóban sokféle munka végezhető otthonról, de ahhoz a laptopon és interneten kívül nyugodt környezetre és időre is szükség van. Meg esetleg egy zárható szobára. Akinek ez most is adott, az tud dolgozni. Aki viszont nem tud elvonulni, az így jár, mint én.

Home-schooling, avagy taníts, szülő!
Ez a pont külön blogbejegyzést érdemelne, de azért szánok rá itt is néhány méltatlanul kevés gondolatot. Az én gyerekem még pici, ez a dolog közvetlenül nem érint bennünket. Látom viszont a barátnőimet, akiknek 2-3-4-5 iskolás korú gyerekük van, mennyit kínlódnak. Van, aki a tanárt szidja, amiért az rengeteg anyagot ad, vagy amiért magyarázat nélkül csak átküldi az anyagot. Mások az informatikai rendszerek kavalkádjában vesznek el valahol a classroom, a kréta és a zoom közt félúton. Vannak persze pozitív visszajelzések bizonyos tanárokról, bizonyos órákról, de összességében azt látom, nagyon megterhelő ez a kényszer-digitalizáció a szülőknek, gyerekeknek és persze a kollégáknak is. Hisz a szülő nem feltétlenül pedagógus, de nem is őrmester, akinek most folyton szemmel kell tartania, mit csinál gyermeke tanulás címén. Közben pedig azért főzze már meg az ebédet és dolgozzon home office-ban. Küldjetek máglyára, amiért pedagógus létemre ezt mondom, de biztosan ennyire komolyan kell vennünk ebben az amúgy is nehéz helyzetben az oktatást? Óriási katasztrófa történne, ha most pár hónapig esetleg csak ajánlott olvasmányokat, tematikus csoportmunkákat kapnának a gyerekek folyamatos tantárgyankénti leckék és ellenőrzések helyett? És akkor talán a szülőknek is lenne módjuk mással is foglalkozni a tanulással kapcsolatos teendőkön kívül.

Legyen egy szigorú napirendetek!
Eddig is volt, most is van. Hasznos dolog, mert így nem engedjük szétcsúszni a napot. Csúszik az magától is. Közben pedig észrevétlenül ostorozzuk magunkat, hogy már megint nem sikerült megfelelnünk egy saját magunk támasztotta felesleges követelménynek, és félórával később lesz ebéd, mert végre egyedül játszik a gyerek és így végre megihatom a hideg kávémat. (őszintén, van értelmetlenebb dolog karantén idején, mint a szoros időbeosztás??)

Öltözködj, sminkelj, akarj tetszeni!
Ez édes... Hova? Kinek? Ja, hogy magam jobban érezzem, az oké. Mármint annak, aki ettől valóban jobban van. Az eligénytelenedés ilyenkor sajnos valóban veszélyes, nyilván addig nem jó eljutni. De hadd ne húzzak már itthon harisnyát meg cipellőt, nekem attól nem jobb. Örülök, ha heti kétszer a gyógytornámat meg tudom csinálni, melegítőben. Kicsit olyan erőltetettnek érzem ezt, mint a kenyérsütést, mintha az lenne az új mentálwellness. Semmi gond nincs azzal, ha valaki kenyeret süt, sőt! Le a kalappal előtte! De ha mindezt univerzális megoldásként akarja elfogadtatni mindenki jóllétére... Szinte már konkrétan hülye, aki nem süt.

Ne nézz híreket, ne olvass kommenteket!
De-de, barátom, nézek és olvasok, szűrök és gondolkozom, érzek és véleményt alkotok. Ettől (is) vagyok ember. Ez most a valóság, még ha a falakon kívül igazából más zajlik is, jelenleg az internet és a képernyő jelenti a kapcsolatunkat egymással és a külvilággal. Nem dugom homokba a fejem és megválogatom a hírforrásokat, de szeretem tudni, mi és ki vesz körül.

Könnyű neki, ő... (ide szabadon behelyettesíthetőek a következő fogalmak: egyedülálló, nagycsaládos, kisgyerekes, fiatal, stb.)
Nem, nem könnyű itt most senkinek. Az egyedülállókkal - mint ahogy általában - most sem foglalkozik senki, kicsit a társadalom elvárt normáinak peremére szorultak, és ebben a válsághelyzetben róluk nem szólnak a hírek. Mindenhol a családot emlegetik, a szülők panaszkodnak, az ő terheiktől hangos a média. Arról viszont keveset hallunk, hogy érzik magukat az egyedülállók, akik most a karanténban talán még magányosabbak.
A kisgyerekesek szívnak, ezt testközelből érzem. A nagycsaládos barátnőm meg lassan olyan vékonyra fogy az idegtől, hogy rá se ismerek, és vicces videókat gyárt, hogy humorba kapaszkodva tudja kitolni már nemlétező határait. A hitemen és a családomon kívül ez az én kapaszkodóm is, humor kell most a túléléshez.

A végére hagytam a kedvencem, amely tulajdonképpen a bejegyzésem megírására indított:

Minek szültél gyereket, ha ennyire nehezedre esik lefoglalni?
Szép kérdés, igazán nem is bántó, ugye? Csak röviden válaszolnék. Hogy miért szültem, az az én dolgom, de annyit elmondok: nem azért, hogy bezárva kelljen hónapokig úgy testi-lelki épségben tartanom, hogy közben nyugalmat és biztonságot kell sugároznom felé, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mennyire megyünk ebben tönkre, hisz egyetlen család sem volt erre felkészülve. Nem esik nehezemre lefoglalni a gyereket. Az esik nehezemre, hogy ez a helyzet erőmön feletti megoldásokat kíván, és egyelőre nem látni a végét.

A bugyuta hurráoptimizmust veszélyes önbecsapásnak tartom. És nem, nem vagyok negatív. Én is hiszek, reménykedem benne, hogy a helyzet idővel jobb lesz. De azt ne állítsuk, hogy ez jó nekünk. A vírus nem jó, a vírus nem tanít, pláne nem próféta (mint ahogy egyes netes videókon látható). A vírus alattomos, embereket öl, családokat nyomorít meg, munkahelyeket vesz el. Az én olvasatomban nincs jó oldala. Veszélyes dolog abban ringatni magunkat, hogy minden újra a régi lesz, ha ennek vége. Szerintem sok minden megváltozik.
Értsük meg: ez most egy extrém nehéz helyzet, amibe belecsöppentünk. Nem volt még ilyen, és nem is normális. Nem feltétlenül lehet tehát a normál életből átmentett problémamegoldási stratégiáinkat most alkalmazni, pláne nem másokra ráokádni. Érzékenyek, elesettek és sebezhetőek lettünk. Ahogy D. Tóth Kriszta írja,  "nem igaz, hogy ez a járvány mindenkire egyformán hat. Nem igaz, hogy egy hajóban evezünk.” Ne gyűlöljünk azért valakit, mert nem értünk vele egyet. Ne cseszegessünk senkit, aki a korlátozások idején kimegy az utcára, vagy elmegy kirándulni, mert nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben van. Hagyjuk most a dörgedelmes kommenteket, ne szekáljunk és főleg ne irigyeljünk másokat, hogy tudjunk egymás szemébe nézni akkor is, ha majd elmúlik a veszély. Addig pedig... például jógázhatunk Ágival.

Forrás:

• A szövegben lévő idézet forrása: https://wmn.hu/wmn-life/52666-d-toth-kriszta-nem-igaz-hogy-egy-hajoban-evezunk---koronanaplok

• A videók a készítő engedélyével kerültek megjelenésre.