Azon morfondírozom, hogy vajon tud-e az ember normális maradni, ha hosszú távon, konstans módon csak a szart kapja? Elvárható-e egyáltalán a normalitás, és tulajdonképpen mi és ki számít normálisnak a pandémia idején? Meddig kell még kitartanunk, és milyen áron?

Egy évvel ezelőtt nagyot fordult a világ a járvány okán, és az őrület azóta is tart. Betegség, halál, félelem, bizonytalanság, bezártság, szorongás - csupa rossz és fájdalmas dolog, amivel az ember szerintem képtelen hosszú távon együtt élni sérülésmentesen, ép ésszel és lélekkel. Az első évet valahogy átvészeltük, a maszk  szinte testrészünkké vált, bíztunk, hittük, hogy fegyelmezettségünknek lesznek pozitív hatásai.  Bár a tudomány óriásit ugrott egy év alatt, van már vakcinánk, ami biztató, és kicsit felvillantja a normális élet reményét, mégis úgy ézem, sokáig fog tartani visszakerülni a vírus előtti kerékvágásba.  Én ugyan  egy évvel ezelőtt sem tartoztam sem a vidám kenyérsütős - home office-os, sem a  fáradhatatlanul hurráoptimista anyukák közé, mostanra teljesen kifogyott minden energia-tartalékom. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy csak tolom a napi rutint, szervezek, nevelek, etetek,  dolgozom, és mindig csak túl akarok lenni az adott napon. Életünk online térbe helyeződése ezen pedig csak tovább ront: esszenciálisan ömlik ránk a szar - tökmindegy, hogy híreket nézünk, a közösségi oldalakon szörfölünk,  ismerőseink  posztjaira  és ismeretlenek  kommentjeire pillanatunk, ezek lassan megfullasztanak bennünket. Vitakultúra nincs, érvelés és beszélgetés nincs, elfogadás nincs, saját nyomorunk egymásra okádása van. Ha a vírushelyzet önmagában nem volna elég az  össznépi szorongás kialakulásához, itt vagyunk mi, emberek, akik teszünk róla, hogy a feszültség állandósuljon.

Magam is kifogytam a megküzdési eszközeimből, már csak kevés humorom maradt (meg némi Irsai Olivér), amivel néhanapján kirángatom magam saját hajamnál fogva ebből a posványból. Csokorba szedtem - a Bëlga együttes ikonikus száma nyomán szabadon - , mennyi  mindenért (és mindennek az ellenkezőjéért) vagyok lecseszve, felelősségre vonva, szararcnak nyilvánítva, mennyi minden zúdul rám, ha csak megnyitom a netet - és mindezek ellenére az az elvárás támasztódik felém, hogy tartsak ki, ne vegyem ezeket magamra. Lássuk, milyen vagyok a hírek, ismerősök és  ismeretlen kommentelők tükrében most, a harmadik hullám csúcsán. Irónia és vélemény - szándékosan E/1-ben, hogy ne érjen az általánosítás vádja.

Ha engedem intézménybe, az a baj. Ha nem engedem, otthon tartom, az a baj.
A kormányzat mossa kezeit, beoltottak 3 millió embert, szerintük ennyi kellett ahhoz, hogy megkezdődjön a nyitás. (Más kérdés, hogy erről minden járványügyi szakértő mást kommunikál, de azért én igazodjak el rajtuk...) Kezdek hányingert kapni attól, hogy megint minden felelősséget a szülőre tolnak, döntsön ő, megélhetés vagy intézménytől való távoltartás. Nonszensz és felháborító, ahogy egymást ekézik a jövő heti nyitás kapcsán szülők, pedagógusok, oltottak és oltatni nem akarók, miközben emberek halnak meg vagy kerülnek a tönk szélére. Siralmas, hogy  egyáltalán kérdés lehet ma Magyarországon, hogy az egészség megőrzése érdekében otthon maradnak-e a gyerekek vagy sem. A vírus a kicsikre és az őket tanító pedagógusokra nézve vajon veszélytelenebb? Furcsa, hogy azokat engedik intézménybe visszatérni, akiknél a pl. a távolságtartás a legkevésbé kivitelezhető. Ha ezek a kérdések megfogalmazódnak bennem, libernyák vagyok. Lásd még: életveszélyes, meggondolatlan, erkölcstelen, frivol.

Ha oviba vinném, az nagy baj. De Te tolonghatsz az Árkádban, az nem baj.
Tegyük fel, hogy egy normális országban vagyunk, felelősségteljes döntéshozókkal. (vízió) Ők úgy döntöttek, kinyithatnak az óvodák, én pedig örülök ennek, két okból: 1. gyermekem mentális egészségét és szociális kapcsolatait is fontosnak tartom a testi egészsége mellett, 2. dolgoznom kell. Viszem is hétfőn oviba. Sok szülő nem viszi, és ennek hangot is ad - ami szintén rendben van, egészen addig, míg nem támadólag és kioktatóan lép fel  azokkal szemben, akik szeretnék már közösségbe vinni a gyereket. Ugyanakkor plázáznak, tülekednek a piacon, a kozmetikában, a bevásárlóközpontokban. Az oviba járással is  veszélynek tesszük ki magunkat, hisz egy 20 fős csoportban gyakorlatilag 20 komplett család egészségi állapota találkozik egymással és az óvodai dolgozókkal. De az sem veszélytelen, ha ovi helyett különböző helyeken programokat csinálunk, dolgainkat intézzük. A lényeg, hogy a másik oldalnak jól odamondjuk, milyen hülye. Ha én oviba viszem a gyerekem, akkor fidesznyik vagyok, uszító és demagóg. Lásd még: gyilkos.

Ha meg tudom oldani, az a baj. Ha nem tudom megoldani, az a baj.
Könnyű neked, csak egy gyereked van - ez a kedvenc mondatom. Ezt mindig megkapom, mintha a gyerekeink számának növekedése egyenes arányban állna problémáink mennyiségével. Igyekszünk megoldani a gyermekünk napközbeni felügyeletét, családi összefogással, mert másként nem megy. Mivel legalább a férjemnek muszáj pénzt keresni, én pedig nem tudok munka mellett egy személyben egy éve minden egyéb gondozási-nevelési-háztartási feladatot ellátni, muszáj segítséget kérnem. Mégis megjegyzik, hogy azért a nagyszülőkhöz nem kéne vinni a gyereket ebben a vírushelyzetben. Tehát lusta vagyok. Lásd még: semmirekellő, haszontalan, léhűtő, szaranya.

Asszonyság vagyok, az a baj. De támogatást nem adunk, ugye nem baj?
Úgy tűnik, továbbra sem akar segíteni a kormány az otthon maradó szülőknek anyagi támogatással, ezért hagyja intézménybe menni az otthoni felügyeletet igénylő gyerekeket.  Örülnék, ha végre valaki felismerné, hogy sürgető volna némi családtámogatás. Talán ha nem azon kéne gondolkoznunk, hogyan csináljunk a nonstop házimunka és családmenedzselés mellett a semmiből (mínuszból) megélhetést is, akkor könnyebben tudnánk otthon ülni, mi, asszonyságok. Tehát elégedetlenkedő vagyok. Lásd még: megmondó, femináci.

Ha rosszul vagyok, depizek, az a baj. Ha jól vagyok és neked szarabb, az a baj.
Hogy vagy? - teszik fel a kérdést, de az esetek jelentős részében dehogy érdekli őket a hogyléted, hisz bármit válaszolsz, az semmi, nekik úgyis sokkal rosszabb. Mindig. A jól vagyok-ra nincs válasz, nincs licit, legalábbis személyesen soha, arra ott az Insta, hogy a jóllétünket magunknak és másoknak folyamatosan bizonygassuk. Ha pedig egy magamfajta, régebben nyitott és aktív közösségi életét élő ember kicsit háttérbe vonul, mert besokallt az emberekből, akkor szárnyra kapnak róla a pletykák. Ezeken egyelőre remekül szórakozom (mert természetesen visszajutnak hozzám). De van olyan is, hogy befordulok, ami külső szemmel annyit tesz, hogy érzelmileg labilis vagyok, és mindent túlreagálok. Lásd még: antiszociális, hisztis picsa.

Elviteles kávé, az a baj. Mé' nem maszkban iszod? - ez a baj.
Ha kéthavonta egyszer elkövetem azt a fegyelmezetlen cselekedetet, hogy a barátnőmmel megiszom egy elviteles kávét egy parkban, és vagyok olyan ostoba, hogy örömömben mindezt posztolom is, akkor megérdemlem, hogy kioktató üzenetekben szanaszéjjel kapjanak minket, amiért nincs rajtunk maszk, ugye? (volt rajtunk, csak a kávé felhörpintése alatt húztuk le) Jogos. Ezentúl csakis maszkban iszunk kávét. Légyszi, Ti is így tegyetek. Köszi, hogy szóltok. Ti biztos soha le nem húzzátok egy pillanatra sem. Mi meg hülyék vagyunk, mert nekünk fontosabb a szórakozás, mint a vírus elleni védekezés. Lásd még: nemtörődöm, féleszű, megjátszós, korlátozásszkeptikus liba.

Ha tanár vagyok, dolgoznék, az a baj. Ha nem tanítok, láblógatok, az a baj.
Nem tudom, mi annak az oka, hogy a pedagógusokat céltáblává, majd szép lassan a társadalom ellenségeivé teszik, de ez történik. Az alap tévhitek már hidegen hagynak, miszerint a   tanárnak könnyű, otthonról is tud dolgozni (ha biztosítottak ehhez bizonyos feltételek, jelesül minimum egy csendes szoba... - hahaha), a tanárnak három hónapos nyári szünete van (sose volt), a tanárok nyáron is kapnak fizetést (sose kaptam), a tanárok mindig csak elégedetlenkednek (van okuk rá). Ja, hogy én magántanár vagyok? Ráadásul nyelvtanár? Akkor tuti zsírosra keresem magam! Persze... Nem vitatkozom, meghagyom irigyeimet ebben a hitben. Hozzátéve annyit, hogy aki nem közoktatásban dolgozik, az a kormány szerint senki, legalábbis nem számít pedagógusnak. Ezeken gondolkodom, és ha a helyzet úgy hozza, megvédem magam és kiállok a kollégák mellett. Tehát gyűlöletkeltő vagyok. Lásd még: összeférhetetlen, nagypofájú, beképzelt.

Ha regisztráltam oltásra, az a baj. Ha vacillálok, melyik kéne, az a baj.
Vírustagadó és/vagy oltásellenes emberekkel sosem vitatkozom, és nem is foglalkozom. Tudományos tényekről, úgy gondolom, ne kelljen már senkit győzködni. A dologban az a kihívás, hogy míg én békén hagyom őket, ők folyamatosan tolják a pofámba az összeesküvés-elméleteiket, sőt mindennek lehordanak. Szerintük én, aki  Istenben bízom és a tudománynak hiszek, birka és gazdatest vagyok, egy emberkísérleti alany. Lásd még: megvezethető, agymosott, idióta.

Ha megkaptam az Astrát, az a baj. Ha a Pfizer-re várok, az a baj.
Nem vagyok köteles elfogadni a felkínált vakcinát - de ha ezt teszem, éreztetik velem, hogy ugyan bizony azért mégse kéne válogatnom. Tehát finnyás vagyok, másokat veszélyeztetek. Lásd még: okoskodó, szararc.
Három hete megkaptam az első oltásom (nem válogattam, elfogadtam, amit ajánlottak), amivel kapcsolatban szintén elkövettem azt az orbitális hibát, hogy posztoltam róla. Nem hazudok, tízesével kaptam utána az üzeneteket, mind azt szerették volna megtudni, vajon milyen előjogokkal rendelkezhetem, amiért ilyen hamar sorra kerültem. Biztos terhes, vagy krónikus beteg vagyok, de legalábbis rohadt nagy mákom van - erről szóltak az első körös üzenetek, aztán jöttek a "milyet kaptál, te jó ég, vérrögöd lesz" tartalmú biztató kedvességek. Merthogy van ám már a vakcinairigység mellett olyan fogalom is, hogy oltásidentitás. Az azonos oltást felvevő emberek egy közös csoportba tartozónak vélik, vallják magukat, és a többi oltást rossznak, hatástalannak, így az azokat kapó embereket másokra veszélyesebbnek tartják. Téboly, nem? De ha én erről elmondom a véleményem, önjelölt vírusszakértő vagyok. Lásd még: astrás.

Most összeolvasva a fenti kiemelt sorokat, egész vicces kis versikévé áll össze a mondanivalóm. Talán mégis maradt még bennem némi derű.

Ha Te is elolvastad, köszi, raj!
Ha nevettél is közben, az se baj.

Botházy Kata 

Embereket nem lehet bezárva tartani - legalábbis hosszú távon, lelki és mentális károsodás nélkül biztosan nem lehet ezt megúszni. Magam is a leépülés különféle fázisain megyek  keresztül. Ma épp hercegnőset játszom (egyelőre csak gondolatban, de lehet, az esti borozásom után be is öltözöm majd), bámulok ki mesebeli, József Attila sugárúti kastélyunk ablakán, azt haluzom, hogy be vagyok zárva a toronyba, várom a herceget, mentsen már ugyan ki innen. Kilógatom a hajam is az ablakon (hollywoodian végigsimítani mondjuk kár volt, mert csomókban hullik az idegtől), és az ablaküvegen csodásan világítja meg a déli nap a négycentis ősz hajtövemet... Sebaj, belem is nagy, hajam is milyen, szempillám sincs. Az önsajnáló epizódom előtt azért hirtelen beugrik, hogy a hercegem momentán hómofiszban harcol a szomszéd szobában, kis királyfink pedig őrjöngéssel adja épp tudtomra, hogy a délutáni alvás szerinte egy baromság. Nem is várok estig a borral, egy-két korty, és belelazulok a karanténba.

Másfél hónapja tart ez a sz@rság, de nekem éveknek tűnik. Komolyan mondom, irigylem azokat az embereket, akik felszabaduló időről meg unaloműző tevékenységekről beszélnek, megcsinálnak olyan dolgokat, amire eddig nem volt idejük, olvasnak, befelé fordulnak, újrakapcsolódnak, átkereteznek (van még pár ilyen trendi, szirupos szó, de a leírásuktól is viszketést kapok), #maradjotthonoznak, merthogy a #vigyázzunkegymásra most a cél. Biztosan én vagyok fordítva bekötve, de nálam sajnos nem működik az efféle (ál)nyugodt szemlélet. Egyrészt nem lett szabadidőm, mert míg emberem a létfenntartásunkért küzd egész nap, nekem nyakamon a háztartás, karomban a gyermek. Engem nagyon megtépázott, amikor egyik napról a másikra választanunk kellett, illetve eldönteni, amelyikünk többet keres, az folytatja a munkát, a másik otthon marad gyerekfelügyelni-főzni-mosni. Hirtelen elveszteni a munkám, felfüggeszteni a vállalkozásom, amiért annyit dolgoztam, baromi lehangoló.

Ami pedig rajtam, nekem ilyenkor egyáltalán nem segít, hanem inkább hergel: azok az univerzális ötletek, a bombabiztos karanténtippek, amelyek leírják, hogy mit és hogyan kéne csinálni, amitől majd minden jobb lesz. Nem csak általában vett coelho-i magaslatú életvezetési ajánlásokról beszélek, hanem személyesen nekem szánt tanácsokról is, merthogy rendszeresen kapok ilyeneket, természetesen kéretlenül.  Március 15. óta ugyanis tízmillió járvány- és karanténszakértő országa lettünk. A jószándékot nem vitatom, és biztosan vannak olyan családok, ahol mindezek az ötletek beválnak, nálunk nem. Csokorba szedtem néhány tippet, beszólást, javallatot - ha leírom és újragondolom, hátha mégis lesz értelmük ... 

Taníts online!
Pff, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe... Ha volna gyermekfelügyeletem és háztartási alkalmazottam, aki egyébként nincs, de most ha lenne sem engedném be, akkor meg tudnám oldani. A tanítványaim bizonyára lelkesen skype-olnának velem némettanulás címén úgy, hogy nekem egy kétésféléves ugrál a fejemen, vagy legalábbis a laptopomat nyomogatja, effektekkel látja el videochat közben az arcom, de semmi esetre sem a sarokban ülve kirakózik csendben. Jah, és persze ezért a minőségi munkáért valószínűleg még fizetnének is...

Taníts alvásidőben!
Szuper. Az kb. napi egy órát jelenthetne, amit egyébként abból az időből kellene lecsípnem, amikor mosni, pakolni, főzni, romeltakarítani szoktam. Lerakom a gyerekem, ő bizonyára gond nélkül elalszik (soha), és a következő percben már indulhat is az alkotó munka (bármennyire is úgy tűnik, hogy tanítani könnyű, elmondom, hogy nem az, idegennyelven főleg nem, neten keresztül sem). Sima ügy. Minden bizonnyal készülést sem igényel, ugye... A home office-ról úgy beszélnek, mintha az minden területen megvalósítható lenne. Nálunk az is volt, hisz én már egy ideje itthon dolgozom. A home office fogalmának értelmezése ott csúszik nagyon félre, hogy az ember békeidőben otthonról normálisan el tudta végezni a munkáját, most pedig nem. Mert ugye, valóban sokféle munka végezhető otthonról, de ahhoz a laptopon és interneten kívül nyugodt környezetre és időre is szükség van. Meg esetleg egy zárható szobára. Akinek ez most is adott, az tud dolgozni. Aki viszont nem tud elvonulni, az így jár, mint én.

Home-schooling, avagy taníts, szülő!
Ez a pont külön blogbejegyzést érdemelne, de azért szánok rá itt is néhány méltatlanul kevés gondolatot. Az én gyerekem még pici, ez a dolog közvetlenül nem érint bennünket. Látom viszont a barátnőimet, akiknek 2-3-4-5 iskolás korú gyerekük van, mennyit kínlódnak. Van, aki a tanárt szidja, amiért az rengeteg anyagot ad, vagy amiért magyarázat nélkül csak átküldi az anyagot. Mások az informatikai rendszerek kavalkádjában vesznek el valahol a classroom, a kréta és a zoom közt félúton. Vannak persze pozitív visszajelzések bizonyos tanárokról, bizonyos órákról, de összességében azt látom, nagyon megterhelő ez a kényszer-digitalizáció a szülőknek, gyerekeknek és persze a kollégáknak is. Hisz a szülő nem feltétlenül pedagógus, de nem is őrmester, akinek most folyton szemmel kell tartania, mit csinál gyermeke tanulás címén. Közben pedig azért főzze már meg az ebédet és dolgozzon home office-ban. Küldjetek máglyára, amiért pedagógus létemre ezt mondom, de biztosan ennyire komolyan kell vennünk ebben az amúgy is nehéz helyzetben az oktatást? Óriási katasztrófa történne, ha most pár hónapig esetleg csak ajánlott olvasmányokat, tematikus csoportmunkákat kapnának a gyerekek folyamatos tantárgyankénti leckék és ellenőrzések helyett? És akkor talán a szülőknek is lenne módjuk mással is foglalkozni a tanulással kapcsolatos teendőkön kívül.

Legyen egy szigorú napirendetek!
Eddig is volt, most is van. Hasznos dolog, mert így nem engedjük szétcsúszni a napot. Csúszik az magától is. Közben pedig észrevétlenül ostorozzuk magunkat, hogy már megint nem sikerült megfelelnünk egy saját magunk támasztotta felesleges követelménynek, és félórával később lesz ebéd, mert végre egyedül játszik a gyerek és így végre megihatom a hideg kávémat. (őszintén, van értelmetlenebb dolog karantén idején, mint a szoros időbeosztás??)

Öltözködj, sminkelj, akarj tetszeni!
Ez édes... Hova? Kinek? Ja, hogy magam jobban érezzem, az oké. Mármint annak, aki ettől valóban jobban van. Az eligénytelenedés ilyenkor sajnos valóban veszélyes, nyilván addig nem jó eljutni. De hadd ne húzzak már itthon harisnyát meg cipellőt, nekem attól nem jobb. Örülök, ha heti kétszer a gyógytornámat meg tudom csinálni, melegítőben. Kicsit olyan erőltetettnek érzem ezt, mint a kenyérsütést, mintha az lenne az új mentálwellness. Semmi gond nincs azzal, ha valaki kenyeret süt, sőt! Le a kalappal előtte! De ha mindezt univerzális megoldásként akarja elfogadtatni mindenki jóllétére... Szinte már konkrétan hülye, aki nem süt.

Ne nézz híreket, ne olvass kommenteket!
De-de, barátom, nézek és olvasok, szűrök és gondolkozom, érzek és véleményt alkotok. Ettől (is) vagyok ember. Ez most a valóság, még ha a falakon kívül igazából más zajlik is, jelenleg az internet és a képernyő jelenti a kapcsolatunkat egymással és a külvilággal. Nem dugom homokba a fejem és megválogatom a hírforrásokat, de szeretem tudni, mi és ki vesz körül.

Könnyű neki, ő... (ide szabadon behelyettesíthetőek a következő fogalmak: egyedülálló, nagycsaládos, kisgyerekes, fiatal, stb.)
Nem, nem könnyű itt most senkinek. Az egyedülállókkal - mint ahogy általában - most sem foglalkozik senki, kicsit a társadalom elvárt normáinak peremére szorultak, és ebben a válsághelyzetben róluk nem szólnak a hírek. Mindenhol a családot emlegetik, a szülők panaszkodnak, az ő terheiktől hangos a média. Arról viszont keveset hallunk, hogy érzik magukat az egyedülállók, akik most a karanténban talán még magányosabbak.
A kisgyerekesek szívnak, ezt testközelből érzem. A nagycsaládos barátnőm meg lassan olyan vékonyra fogy az idegtől, hogy rá se ismerek, és vicces videókat gyárt, hogy humorba kapaszkodva tudja kitolni már nemlétező határait. A hitemen és a családomon kívül ez az én kapaszkodóm is, humor kell most a túléléshez.

A végére hagytam a kedvencem, amely tulajdonképpen a bejegyzésem megírására indított:

Minek szültél gyereket, ha ennyire nehezedre esik lefoglalni?
Szép kérdés, igazán nem is bántó, ugye? Csak röviden válaszolnék. Hogy miért szültem, az az én dolgom, de annyit elmondok: nem azért, hogy bezárva kelljen hónapokig úgy testi-lelki épségben tartanom, hogy közben nyugalmat és biztonságot kell sugároznom felé, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mennyire megyünk ebben tönkre, hisz egyetlen család sem volt erre felkészülve. Nem esik nehezemre lefoglalni a gyereket. Az esik nehezemre, hogy ez a helyzet erőmön feletti megoldásokat kíván, és egyelőre nem látni a végét.

A bugyuta hurráoptimizmust veszélyes önbecsapásnak tartom. És nem, nem vagyok negatív. Én is hiszek, reménykedem benne, hogy a helyzet idővel jobb lesz. De azt ne állítsuk, hogy ez jó nekünk. A vírus nem jó, a vírus nem tanít, pláne nem próféta (mint ahogy egyes netes videókon látható). A vírus alattomos, embereket öl, családokat nyomorít meg, munkahelyeket vesz el. Az én olvasatomban nincs jó oldala. Veszélyes dolog abban ringatni magunkat, hogy minden újra a régi lesz, ha ennek vége. Szerintem sok minden megváltozik.
Értsük meg: ez most egy extrém nehéz helyzet, amibe belecsöppentünk. Nem volt még ilyen, és nem is normális. Nem feltétlenül lehet tehát a normál életből átmentett problémamegoldási stratégiáinkat most alkalmazni, pláne nem másokra ráokádni. Érzékenyek, elesettek és sebezhetőek lettünk. Ahogy D. Tóth Kriszta írja,  "nem igaz, hogy ez a járvány mindenkire egyformán hat. Nem igaz, hogy egy hajóban evezünk.” Ne gyűlöljünk azért valakit, mert nem értünk vele egyet. Ne cseszegessünk senkit, aki a korlátozások idején kimegy az utcára, vagy elmegy kirándulni, mert nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben van. Hagyjuk most a dörgedelmes kommenteket, ne szekáljunk és főleg ne irigyeljünk másokat, hogy tudjunk egymás szemébe nézni akkor is, ha majd elmúlik a veszély. Addig pedig... például jógázhatunk Ágival.

Forrás:

• A szövegben lévő idézet forrása: https://wmn.hu/wmn-life/52666-d-toth-kriszta-nem-igaz-hogy-egy-hajoban-evezunk---koronanaplok

• A videók a készítő engedélyével kerültek megjelenésre.

Nem volt jellemző kislány koromban, hogy anyu herceggel meg fehér lóval, várbörtönből kiszabadító, örök szerelemről szóló mesékkel tömte volna a fejem, vagy egy idilli család alapításának vágymagjait, mint a női princípium beteljesítését vetette volna belém. Felnőttem, mint az átlag magyar rendszerváltó szülők lánya, kicsit rebellisen, de azért alapvetően szófogadóan. A család intézményét mindig tiszteltem, annak ellenére, hogy halvány fogalmam nem volt róla, milyen rohadt nehéz a társadalom eme legkisebb egységét napi szinten menedzselni - csak felnőtt korom hajnalán kezdtem megsejteni, hogy ebben a menedzsmentben igazából anyu a főnök, mi több, a legfőbb felelős.

Nem mondanám, hogy iskoláim után valódi belső vágyam volt a családalapítás, inkább csak sodródtam. Gyermeket szerettem volna, de ez az érzés igazán csak a társamra tálalás után mélyült el. Nem volt bennem soha idealizált családkép utáni sóvárgás, ahol "apa mosdik, anya főz", de az "együtt lenni jó" - részt azért ki akartam próbálni.  Sosem vágytam nagy házra, sőt, belvárosi lányként a kertvárosi nyugihangulat valósággal irritál, nem kell nekem szép autó és labrador, de fényképésszel elkészíttetett púderes karácsonyi vintage-fotósorozat sem, amin hatvankilósra volnék retusálva és tűsarkúban, bárgyún mosolyognék a gyermekemmel teljes természetességgel, miközben az járna a fejemben, hogy oké, ez is pipa, látjátok, milyen fasza csaj vagyok, ugye?
Na, hát az van, hogy mivel a fenti látszatdolgok fontosságával gyerekkoromban hál' Istennek nem oltottak a szüleim, viszonylag reálisan - bár sokak szerint inkább pesszimistán és cinikusan - tekintek a világra és magamra is, nincsenek elrugaszkodott vágyaim (ami nem céltalanságot és tervek nélküli életet jelent!), és sosem gondoltam, hogy feleségnek, anyának lenni könnyű. De azt sem, hogy ennyire piszok nehéz.
Annyi mindent csináltam már nagy szenvedéllyel eddigi életem során, hogy bíztam benne, ezt a létformát is imádni fogom. Imádom is, csak néha jó lenne elmenni szabira... Pár napra... Hétre... EGYEDÜL! Annyi területen, munkahelyen adtam már az erőm, türelmem, kreativitásom, megbízhatóságom, szervezőkészségem, hogy azt reméltem, itt is helytállok. Valóban, helytállok, de néha azonnali hatállyal felmondanék. Érzem, hogy fáradok, és ez megrémít. Félreértések elkerülése végett, NEM az anyaság fáraszt. Sokkal inkább az anyaság kéretlen csatolmányai, a monotonitás, a háziasszonyfíling.
Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne ma az életem, ha nem kellett volna annyit küzdenünk a kisfiunk megfoganásáért, ha lombik nélkül sikerült volna, ha nem harminchét, hanem mondjuk huszonhét évesen szültem volna, ha nem éltük volna át a poklok poklát gyermekünk szívbetegsége kapcsán, ha két év alatt aludhattam volna három óránál többet egyhuzamban, ha nem állna belém az ideg minden egyes köhintése után a szívére gyanakodva,  ha nem alakult volna ki közben a kiszakadt gerincsérvem - fogalmam sincs, mi lett volna, ha... Hiszen nekem ez a normális, ezt élem, ebben vagyok. Annyira szeretem a fiam, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Ugyanakkor iszonyú kimerültséget érzek, idegileg, testileg, de szellemileg leginkább. Bedarálnak a napok, tökmindegy ugye, hogy hétköznap vagy hétvége, egy totyogóval minden nap egyforma a rutin. Persze, nem a programnélküliségről beszélek, mert folyamatosan jövünk-megyünk, hanem pl. a napi öt étkezés prezentálásáról (mégse egyen má' szegény gyerek mindig sültkrumplit), pisimisi és kaksimaksi mennyiségi és minőségi ellenőrzéséről, az ő eltávolításukról, a szabadban eltöltött idő és a fejlődést elősegítő játékok mefelelő arányú elosztásáról, a nonstop házimunkáról, a minőségi idő szervezéséről a férjemmel és a család többi tagjával, a nullahuszonnégyes készenlétről. Biztosan ismeritek a mémet: Pihenj, amikor a baba pihen, egyél, amikor a baba eszik, vasalj, amikor a baba vasal. Én nagyjából ezen elvek mentén viszem a háztartást, vasalni csak kéthavonta egyszer szoktam, mikor észreveszem, hogy hites uram már megint vett inkább egy új inget, mert vagy mind vasalatlanul vagy még szennyesen áll halomban. Röndös embör amúgy, szóvá nem tenné soha a vasalatlanságot, sőt, maga is megcsinálja, ha van rá ideje. De ez az, hogy nincs idő, legalábbis én házimunkára gyűlölök időt fecsérelni, mert folyton úgy érzem, hogy azt az időt a gyerekemtől/férjemtől/magamtól veszem el. Márpedig nem lehet mindig rendelni a kaját, meg új inget venni, de ha mégis, mosogatni, mosni, takarítani csak kell.

Emberem dolgozik, mert pénzt is kell keresni valakinek, egy nap meg csak huszonnégy órából áll, így az otthoni feladatok nagy hányada nyilván az enyém. Persze a gyerekkel kapcsolatos tennivalókat kezdettől fogva megosztva csináljuk, de csak késő délután és este, meg hétvégén, hisz a hétköznapok túlnyomó részében egyedül vagyok. Csakhogy mindez már eléggé nyomaszt, nap mint nap beszippant és kiköp. Nem a gyereknevelés, hanem az otthonléttel járó halálunalmas mindennapok megterhelőek nekem. Felőröl az egyhangúság. Főzni egyébként szeretek, de csak ha nem muszáj. Nem vagyok az a típusú nő, akit feldob, ha egy új sütireceptre lel, de az sem, akinek örömet okoz, ha házikosztot dobozolhat minden nap a férjének útravalóul. Nyilván vannak dolgok, amelyek boldoggá tesznek, kikapcsolnak, de csak rövid időre tudom őket élvezni. Mert az edzésnek vége lesz, menni kell haza ebédeltetni, a párommal eltöltött randivacsora után sem tudja mama éjfélnél tovább ringatni a gyermekünket, a barátnős ebédről haza kell menni altatni, a minimális számú esti csajos kimaradásnak is 11-kor véget kell vetni, mert ébred a gyermek éjjel, laktáló emlőimért sírva. Van tehát segítség (hálás vagyok, Anyu!), de olyan jó volna, ha lazulhatna kicsit a napirend.
Van előttem azért jó példa. Ötgyermekes Ági barátnőm például - aki bruttó száz évet volt gyesen - a bizonyíték arra, hogy azért viszonylag ép elmével túl lehet ezt élni. Bár otthonbörtönében töltött utolsó hónapjai alatt igencsak mondogatta, hogy már nem bírja a napi rutint, meg hogy képtelen magát kipihenni (az ő szavaival: "jaj Katám, nem bírom egész nap a csörgőt rázni, pihenni akarok, de nem tudok leülepedni"), azért mégiscsak megcsinálta. Belé kapaszkodom.

Anyukám szerint az a baj velem, hogy ellenállok. Ellenállok egy olyan helyzetnek, amit most úgysem lehet másként megoldani. Jobb lenne, ha nem küzdenek ellene, hanem elfogadnám, hogy amíg a gyermekem kicsi, és én otthon vagyok vele, addig ez a dolgok rendes körforgása. Ha ezzel kibékülnék, akkor nem is érezném annyira vészesen fojtogatónak. Bizonyára igaza van, a saját szemszögéből, én viszont valahogy furán vagyok összerakva, mert nem vagyok képes ebben megnyugodni.
Kaptam már epés megjegyzést, mikor azt mondtam, szeretnék újra dolgozni. "Micsodaaaa?? Élvezd ki, amíg otthon lehetsz!" (kategorikus imperatívuszban, mintha az írná le a jó anya fogalmát, hogy hány hónapot tölt az illető a háztartásban). Aztán olyat is susogtak foghegyről, de érezhető megvetéssel, hogy "Szíves babát bölcsibe adni... Nem sajnálnád?" Na bumm... Hál' Istennek rendelkezem annyi önismerettel és önbecsüléssel, hogy jóanyaságom saját magam felé sosem kérdőjelezném meg mások véleménye alapján. Épp elég, ha a gyermekem tudja, érzi, hogy mennyire szeretem, és számára érzelmileg mindig elérhető vagyok. A kisfiam iránti szeretetem végtelen, ettől teljesen független az a diszkomfort érzés, az a hiánymotiváció, amit jelenlegi élethelyzetemben érzek.

Nem könnyíti meg a dolgom a társadalom sem, hisz valahogy még mindig elvárások hada támasztódik az otthon lévő kismamákkal szemben. Mint mondtam, nekem van pofám kiállni magamért és bevallani, hogy sokszor inkább kilőném magam a Holdra, minthogy még egy napot le kelljen toljak gyesen - csakhogy ez a fajta kendőzetlenség nem népszerű ám. Görcsanyák körében főleg nem. Tudjátok, ők azok, akik a tökéletességre hajtanak, akiknek fontos a kifelé mutatott perfekt családi kép, de közben kb. így éreznek, mint én, csak nekik sokkal szarabb, mert még maguknak sem merik mindezt bevallani. Olvastam egy pszichológiai tartalmú cikkben, hogy nem a negatív gondolatok és érzelmek betegítenek meg, hanem az elfojtottak. Ez nagyon megfogott. Minek, kinek játsszák a tökéletest, ha egyébként belül szenvednek? Többek közt ezért sem igazán szeretek  játszótérre és anyukás közösségekbe menni, mert ott aztán egyből szembesítenek az általuk vélt hiányosságaimmal. Ha én cukrászsütit viszek, akkor tuti, hogy mindenki más házi készítésű finomságot (jelzem, minden tiszteletem azé az anyukáé, aki tud gyerek mellett sütögetni, én erre nem vagyok képes.) Ha én netán elmondom, hogy nehéz napokat élek, rögtön feltűnik egy ikszgyerekes szupimutti, aki rámtromfol, hogy hahh, egy gyerekkel könnyű. Persze, én ezen maximum mosolygok, közben gondolatban elküldöm a sunyiba, de arra nagyon ügyelek, hogy véletlen se szólaljak meg, mert akkor elkezd traktálni jótanácsokkal meg gyorsan elkészíthető sütireceptekkel és sosem szabadulok...

Szóval, míg anya anyának farkasa, addig baromi nehéz a társadalom többi tagjának lenyomni a torkán, hogy amúgy mi, otthon lévő nők valójában rohadtul megfeszülünk ám. Attól pedig sajnos még mindig fényévekre állunk, hogy felfogjuk, különbözőek vagyunk és ezerféleképp lehetünk jó anyák, asszonyok. Persze nem sajnálat kell, hanem némi együttérzés, esetleg valós segítség, akkor kevesebben éreznénk úgy, hogy elbuktunk ebben a szerepben.

Azt hiszem, nekem sem más elfoglaltság kell, hanem szabadság. Nem a porszívózás fáj, hanem az, hogy ez nekem ilyen hosszú távon nem önazonos feladat. Megcsinálom, nem büdös a meló, de képtelen vagyok elfogadni, hogy nekem ennyi jut most, még ha tudom is, hogy ez csak időlegesen van így. Ha valamit megoldottam, megalkottam, új inger kell. Folyamatosan keresem az áhított boldogságot, és nem tudom beérni rutinszerű mindennapokkal.  Nyughatatlan vadlónak érzem magam, akit betörtek, pedig én a domboldalon akarok lefelé vágtatni, lobogó sörénnyel, akár az ismeretlenbe is... Csak vágtathassak végre, megint. Régi, de még lángra lobbantható szenvedélyemmel remélem, hogy nincs már messze a nap, amikor végre újra kiengedhetem a hajam.

Sokáig gondolkoztam mostani bejegyzésem összeállítása közben, hogy hogyan is rázzam gatyába az írásom, mert felindultságom miatt csak ömlöttek belőlem a háborgó gondolatok. Zaklatottságom oka, ami a mai bejegyzésem vázát adja: a Gyermekmentes övezet nevű FB-oldal, és leginkább az oldalon szereplő hozzászólók gondolatai.

A számomra érthetetlen gyűlölet betámadása helyett szokásomhoz híven megpróbálom inkább azokat a tényezőket boncolgatni, amelyek ide vezettek, hogy egy ilyen oldal ötlete egyáltalán kipattanjon valaki fejéből. Jóllehet, nem vagyok pszichológus de véleményem, kérdéseim mindig vannak önmagamhoz és a világhoz, hiszem, hogy ez a személyiségünk fejlesztésének, önmagunkon való munkálkodásunknak az alapja.

Mit jelent egyáltalán a gyerekmentesség? 
Ki a gyerekmentes? Aki nem akar gyereket? Aki akar, de egészségügyi okokból nem tud szülni? Aki akar, de nincs párja? Aki azt hiszi, hogy nem akar, de igazából csak nem találta meg még a megfelelő társát, mert ha megtalálja, később akarni fog? Aki karrierista? Aki utálja a gyerekeket? Egyáltalán miért van szükség ilyen típusú skatulyára? Miért kell csoportba tartoznia egyeseknek azért, mert az életük egy fontos - és jelzem, teljesen magánjellegű - szegmensében van egy vállalt döntésük, vagy egy élet hozta helyzetük, vagy egy bizonyos véleményük? Én igazából mindegyik megközelítést meg tudom érteni, a gyerekvállalással kapcsolatban több véleménnyel is tudok azonosulni. Egy dologtól viszont nyílik a bicska a zsebemben: ez pedig a másik ember becsmérlése, bántása, vagy akár csak cinikus kifigurázása, csak azért, mert az másként vélekedik egy helyzetről. A fent nevezett FB-oldalt ezért érzem kifejezetten ártónak, mert borzalmas indulatok melegágya, a gyűlölet szításának nyílt eszköze. Noha az oldal leírásában árnyaltak a csoportot összefogó gondolati alapok, a kommentekből kiderül, hogy durva és konkrét embergyűlölet az a vezérmotívum, ami mellé a tagok lájkjelüket teszik. Csak néhány példa:

Sokak szerint a kormány gyűlöletkampánya vezetett ide - igen, van ebben valami. Ami az ország vezetésében zajlik, az ellenségkép kialakítása, a módszeres félelemkeltés mind olaj a tűzre. De ez nem egyedüli és legitimálható indoka annak, hogy az egyes ember utálja a másikat. Az egyénnek mindig van felelőssége, nem háríthatjuk ezt át senki másra. Mindig van döntési lehetőség azt illetően, hogy kimondok/leírok valami gyűlölködő gondolatot, vagy sem.

De térjünk vissza magához a gyerekmentes elnevezéshez - amely szótól egyébként jóérzésű ember alapból is iszonyodik szerintem - és ízlelgessük kicsit. Cukormentes, laktózmentes, gluténmentes, füstmentes - hogy csak néhány hasonló mentes dolgot említsek. Mit is jeleznek ezek a bélyegek? Olyan dolgoktól való mentességet, amelyek a fogyasztónak, felhasználónak egyéni érzékenysége miatt ártalmasak, károsak, veszélyesek. Most mondjuk ki újra, az előző mondatot továbbgondolva: gyerekmentes. Érezzük ennek a szónak a súlyát? A gyerek nem káros, a gyerek nem ártalmas, a gyerek nem veszélyes. A gyerek EMBER! Embert embertől pedig nem mentesítünk, mert az rettenetes következményekkel járhat, igazolta ezt a tényt a történelem, sajnos több ízben is.

Félreértés ne essék, nem vagyok egy véranya (hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek), egyáltalán nem azt állítom, hogy mindenkinek szülni kell, sőt, képzeljétek, egyáltalán nem érdekel, ki szül és ki nem, drukkolok annak, aki szeretne, megértem azt, aki nem, és ennyi. Mert semmi közünk a másik ember magánéletéhez. Ily módon mélyen sért és bánt, ha bárki (akár általánosító megjegyzéssel is) ítéletet mond rám, vagy bármely gyermekét nevelő családra. Attól is rázott a hideg még gyermekem születése előtt, mikor azt mondták, "Majd megtudod, ha gyereked lesz." Sok mindent megtudtam, de semmi olyasmit nem, amit ez a vészmadárkodás tanított volna nekem. Pl. nem szólítom szerelmemnek a kisfiam - noha mikor egyszer ezt a témát boncolgattam egy FB-posztomban, rengetegen dörzsölték rám a tenyerüket, hogy majd megtudom. Hát nem. Nem vagyok az a babakocsival tülekedő fajta anyuka sem, mert nem gondolom, hogy gyermekem miatt előjogok illetnének meg. De azt az irányt mindenképp visszautasítom, hogy a gyerekeket bárki is gyűlölje. Gyerekmentes címkével ellátni bizonyos helyeket szerintem nem szerencsés. Noha értem én, hogy ezt azért nem a gyűlölet motiválja, de nem lenne-e jobb finomabban fogalmazni? Pl. ugye vannak családbarát, bababarát hotelek, ahová egyértelműen gyermekeseket várnak, és vannak csendes wellness programot kínáló fürdők, vagy belépési korhatárt kikötő edzőtermek, mozik, színházak, ahová nyilván eszünkbe sem jut örökmozgó és sikítozó kétéveseket bevinni. A két dolog békében megfér egymással. Szerintem mindenki tud a vérmérsékletének, zajtűrőképességének megfelelő kikapcsolódási lehetőséget választani. Ha pedig nem pihenésről van szó, hanem a mindennapi élet szükséges dolgairól (pl. ebéd egy étteremben), annak igenis részei a gyerekek, merthogy ők elsősorban EMBERek, nem pedig kitiltandó, nemkívánatos szörnyetegek. A Gyerekmentes övezet FB-oldalán egyébként egyáltalán nem a felnőtteknek ajánlott pihenési és szórakozási lehetőségekről van szó - bár, elsőre én is naivan azt hittem - hanem durva hangulatkeltésről, a gyerekek és a szülők megbélyegzéséről.

Részemről nem fárasztom babasztorikkal a nem családos és/vagy szingli barátaimat, minthogy nem is viszem minden társaságba magammal a gyermekem. Szeretek egyedül, magamban időt eltölteni, és tudatosan dolgozom azon, hogy ez így legyen mindig. Hisz ugye, üres kancsóból nincs mit tölteni, ha én nem vagyok teljes és jó magamban, akkor a gyerekemnek sem tudok mit átadni. Márpedig a gyerek elvesz magának belőlem, ha teljes vagyok, ha nem, "lerágja az anyja húsát is", ahogy Vekerdy mondja. De határozottan visszautasítom azt, hogy ezért a gyermekeket általában gyűlölni kellene. Hisz egyik élet sem értékesebb/értéktelenebb a másiknál! Nem vagyok több azzal, hogy anya vagyok, annál, aki nem az. És ő sem több nálam. Csak más az út, amit járunk. Semmi szükség egymást ezzel a mércével értékelni. 
Hasonlóan sok bántás éri a gyerekek mellett a szülőket, különösképpen az anyákat az említett FB-oldalon, de a való életben is. 

Ilyen sületlenségeket csakis a butaság és a rosszindulat félelmetes kombinációja adhat ki. Úgy beállítani az anyaságot, mint értéktelen mártíromságot, és a gyermeknevelést nem munkának tekinteni, a gyermeki csintalan viselkedést a szülőség csődjeként aposztrofálni számomra gyalázat. Senkinek sincs joga ehhez, főleg olyasvalakinek nem, akinek a gyermekneveléssel semmi tapasztalata nincs. 

Hogy elfogultsággal ne vádoljatok (és értsétek, nem a gyermektelenséggel van gondom!), nézzünk meg kicsit egy másik perspektívát is. Böjte Csaba Testvér nyilatkozata az apaságról ugyanilyen módon felháborít: "Gyermeked születése tesz férfivá téged, nélküle egy elkezdett torzó, egy be nem fejezett vázlat vagy! Ezt akarod?! Önző vén legényként akarod leélni életed?" Ez nekem legalább annyira fájdalmasan demagóg hozzáállás és indokolatlan beleavatkozás az egyes ember életébe külső megmondóként, mint a gyermekmentes csoporttagok megjegyzései. S bár Csaba Testvér sok gyereket nevel, tisztelem a munkásságát, ezt a hozzáállást nem tartom helyénvalónak éppen tőle. Mintha épp csak azt nem mondta volna, hogy a családalapításon múlik a férfiak üdvössége. 
Hasonló módon nem tetszik egyébként az az általános vélekedés sem, miszerint a család csak úgy "szent", ha apa-anya-gyerek alkotja. Persze, ez az ideális, de szerintem csakis akkor, ha ez a modell harmonikusan működik. Biztos furán veszi ki magát, hogy keresztyén, házas emberként ilyet mondok, de úgy érzem, ez a klasszikus családmodell már nem sokáig tudja megállni a helyét a folyamatosan változó világunkban. A mi házasságunk kegyelemből tud működni, és azért, mert iszonyatosan sokat dolgozunk rajta mindketten. De el tudom fogadni azt is, ha valaki ebben elfárad. Mikor Magyarországon minden második házasság válással végződik, és teli vagyunk bántalmazó kapcsolatokkal, lelki és/vagy testi abúzust elszenvedő gyerekekkel, engem elgondolkodtat, hogy miért idealizáljuk társadalmi szinten még mindig a házasságot. Ha valami ilyen gyakori, mint a kapcsolatok bomlása, azzal foglalkozni kell, nem üldözni. És ily módon be kellene fejezni az egyedülállók stigmatizálását is. Igen, mondom ezt épp a házasság hetében.

József Attila azt írja, "kit anya szült, az mind csalódik végül". Igaza lehet. De ha csalódunk is, vizsgáljuk már meg magunkat előbb, és ne bántsunk másokat. Szóval se. Persze, jogosan gondolhatjuk: akinek nem inge, ne vegye magára a bántást. Bizonyára én is elmehettem volna emellett a bizonyos  FB-oldal mellett legyintve, hisz végülis nem nekem szól. Csakhogy számomra a társadalmi felelősségvállalás itt kezdődik. Hogy nem fordítom el a fejem, ha ilyesmit látok. Hogy felemelem a szavam a felesleges gyűlöletszítás és agresszió ellen. Ha máshol nem is, legalább a saját blogomon megtehetem ezt. Mindannyiunk védelmében.

Van b..meg. Meg kenyér és parizer is. A boltban. Ja, hogy nekem? Arra vagy kíváncsi, hogy szoptatom-e a kisdedem? 

Öt hónap telt el, mióta világra jött a mi drága kis gyönyörűségünk, és azóta minidiktátorként a családi életünk és ezzel együtt a melleim irányítójává vált. Apja-anyja összes vezetői kompetenciáját (és hangerejét) örökölve és azokat hatványozva könnyedén ledominál bennünket, és gyakorlatilag bárkit. Menjen mindenki a fenébe, aki azt mondja, a gyerek nem irányíthat - lehet hogy később majd nem, de amíg csecsemő, nekem senki ne hazudja, hogy nem áll szülőként a kis üvöltő bébiharamia szolgálatába, önként, babaillattól megrészegülve, mindig könnyfátyolos tekintettel. 

Szóval, drága gyermekünk érkezésével egyidejűleg a "szopcsi-tejcsi" téma is akarva-akaratlanul beszállingózott az életembe. Utcán, zöldségesnél, orvosnál, edzőteremben - igazából tökmindegy, épp hol vagyok, elkerülhetetlennek bizonyul a nekem szegezett kérdés: tejcsi van-e? Én már csak óvatosan felelek. Eleve a tejcsi szótól a hajam tépem (ja, nem, mert már kihullott a szopcsi miatt). Feltűnt ugyanis, hogy az esetek többségében nem a válasz érdekli a kérdezőt (aki általában szintén anyuka, vagy nem, de nagyon ért hozzá, vagy idősebb anyuka vagy pasi, ez a legjobb...), hanem a saját elveit szeretné rámtukmálni a témában, lehetőleg mindenáron. Tökmindegy tehát, hogy mi a válaszom. Ha a "van!", akkor azért, ha a "nincs.", akkor meg azért kapom a szoptatási tanácsokat. Azt vettem észre, hogy aki szült, mintha a szüléssel valamiféle, egyből tanítani való bölcsességre tenne szert, amivel rögtön feljogosítja saját magát a többi anyuka kioktatására. Tipikus frászhozás. Persze a szándék nemes, ezt nem vitatom. Sokáig fejtegettem magamban, vajh miért ez a sok okoskodás. Arra jutottam, hogy mi, anyukák folyamatosan valamiféle önigazolást keresünk arra, hogy jól csináljuk. A hiba valószínűleg megint az én készülékemben van: én ugyanis meg vagyok arról győződve, hogy a babagondozást nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Minden édesanya a lejobbat akarja a babájának, és úgy alakítja a kis közös életüket, ahogy nekik a legoptimálisabb. De miért kell a saját szokásaink helyességéről egy másik anyát győzködni??!! 

A szoptatás-témára anyukák ezrei vannak olyan szinten ráfeszülve, hogy már-már gyilkosnak nevezhető indulatokkal mondják oda a magukét egymásnak, de legalábbis normális beszélgetés biztosan nem várható el tőlük, főleg ha más-más oldalon állnak - mert vannak ám oldalak... Kőkemény, véres védelmet igénylő oldalak ezek, amelyek biztosan nem férnek meg egymás mellett. Igény szerinti szoptatás, kizárólagos szoptatás, vegyes táplálás, tápszerezés, időre etetés... És öcsém, nincs mese, MUSZÁJ valahová tartoznod, nem is ötvözheted a fentieket, mert különben véged. A gyerekednek is. Meg anyádnak. Anyádnak főleg. Mert biztos ő adta neked ezeket az ősrégi szoptatási tanácsokat. Na meg a WHO.. Úgy riogatnak vele, hogy én a múltkor, mikor egy barátnőmmel beszélgettünk a legújabb tudományos ajánlásokról, WHO helyett véletlenül ÁVH-t mondtam... Ha pediglen egy másik oldalt képviselő anyával találkozol a virtuális vagy a játszótéren, egyetlen dolog van, ami biztos: úgyis szar, ahogyan Te csinálod. 

Az bizonyos, hogy a szoptatástámogatás gyerekcipőben jár, hisz információk hiányában vagy régi berögzült, manapság a helyüket már meg nem álló tanok birtokában sokan küzdünk a szoptatással, jómagam is folyamatos disszonanciában vagyok saját magammal és laktáló emlőimmel. Azt is megszaggatnám megkérném, hogy inkább ne beszéljen hozzám, aki azt sugallja, a szoptatásnál mi sem természetesebb, meg hogy szoptatni jó, és csináljuk bátran, bárhol, bármikor. Egy hormonoktól szétcincált, sebeiből vérző, kialvatlan és bizonytalan újdonsült kismamának az ordító deddel a karján ez aztán k..vanagy segítség, hogy gyakorlatilag egyszerűnek és kellemesnek állítják be a szoptatást, így aztán biztosan egy nullának érezheti magát, ha ő momentán nem így látja. Pontosan ebbe a csapdába sétáltam bele: egyszerűen az az elvárás települt rám (magammal szemben, én akartam így), hogy mivel a szoptatást csodálatos misztérium övezi, nekem ezt szeretnem kell. Valahogy én mégsem jutottam el odáig, hogy élvezzem a szoptatást, amelyet hetekig tartó kánikulában, összecuppanva, izzóan fájó keblekkel kezdtem, két hónapig gyakorlatilag nullahuszonnégyben mellretapadó gyermekemmel, majd durva gerincfájdalmakkal folytattam, folyamatos lelkifurcsival, mert a végén már felállni sem tudtam, annyira nagyon próbáltam mindent megtenni a siker érdekében. Így ez számomra egyáltalán nem természetes, főleg nem kellemes. Mindezt nem szégyellem kimondani, és szerintem vagyunk ezzel még így egy páran. Most bizonyára legyintenek sokan, mondván, minden kezdet nehéz, meg mindenkinek fáj a háta a szoptatástól. Nem vitatom. Csak azt a tévhitet szeretném eloszlatni, hogy a szoptatás mindenki számára jó és kellemes érzés, mert nem. Vannak persze nálunk is jobb időszakok, amikor sikerül gyermekemmel flow-ba kerülni, olyankor azért engem is meg-megérint a szoptatás szépsége. Amikor viszont épp nem a hasa fáj, akkor növekedési ugrásban van, ha nem, akkor sztrájkol, vagy épp fogzik, esetleg túl erősen jön a tej, vagy pont ellenkezőleg - a lényeg, hogy nemigen telik úgy el egy hét, hogy valamilyen pózra, módszerre sikerülne esetleg hosszú távon berendezkednünk szoptatásilag. Küzdünk. Vitathatatlan viszont, hogy a gyermek számára az anyatej minden cseppje kincs, gyógyír, és a szoptatás több mint puszta etetés - ezért is nem adtam fel és szoptatok a mai napig is.

Érzéseim, amikor flow van:

Érzéseim, amikor nincs flow:

Szóval hátrább az agyarakkal, anyutársak. Megéri inkább tájékozódni, próbálkozni, az ösztöneinkre jobban, mint a hozzá(nk) nem értőkre hallgatni. Ugyanis mint annyi mindenben, ebben is nagyon különbözünk egymástól. Ami Neked jó és természetes, lehet, hogy nekem kín és nagyon nem egyszerű. Irigykedve (amúgy nem is, inkább tisztelettel) figyelem azokat a kismamákat, akik a parkban ülve észrevétlenül és látható harmóniában, klasszikus bölcsőtartásban mosolyogva képesek táplálni szemük fényét szép és formás, hetyke melleikből, minden kényelmetlenség nélkül. Ha én ilyesmivel próbálkoznék, a két kődinnyém közt a gyerököm ficánkolva fulladozna és kiabálna segítségért. Hogy a szoptatás művészet? Nem hinném, viszont szerintem sokkal többet kellene tanulnunk róla. Már ha szeretnénk szoptatni. Én akarok (bár azért már nem sokáig) és dolgozom is sokat az ügyön a kis bébimmel, viszont nem mindenki akar/képes/tud szoptatni (bármilyen okokból kifolyólag) - bennük miért kell lelkiismeretfurdalást kelteni? A legújabb tanok azt mondják, minden kismama képes rá, hacsak valamilyen biológiai akadálya nincs ennek (pl. tejmirigyek hiánya, hormonális gondok, stb.). Ez oké, de amikor azt állítják, hogy a sikeres szoptatás csak kitartás kérdése, azt kicsit sarkításnak érzem. Ezzel máris akaratgyengének, kevésnek, lustának, gyakorlatilag rossz anyának érzi magát, aki nem képes elég tejjel ellátni a gyermekét, vagy tápszerhez, cumihoz nyúl. Nem vagyunk egyformán kitartóak, de véleményem szerint ez nem hiba, nem kell a szoptatásra idegileg rámenni. Egy barátnőm mondta: inkább leszek tejmentes, de stresszmentes anyukája a gyermekemnek, mint szoptató és idegbeteg. (Honnan tudja az észosztó, hogy mi áll a háttérben, van-e az anyukának segítsége, milyen állapotban van az idegrendszere, non-stop üvölt-e a gyermek és mondjuk nem nyugtatja meg a cici sem?) A nagyhangú ősanyás kitartásért, a mártíromságért és a kizárólagos, hosszan tartó szoptatásért sem jár kitüntetés, sem hátbaveregetés. Egyszer azt mondtam egy engem kérdezőnek (a bankban voltunk épp, odavaló téma, nem?...), hogy igény szerint szoptatom a gyermekem, mire szinte kiröhögött és nyomban kijavított, hogy az nem igény szerinti szoptatás, ha most is játszócumi van a szájában. És diadalittasan örült magának, gondolván, hogy most jól leleplezett. Na b..meg, most hova szarjak... Igen, lebuktunk. Milyen rossz is az, hogy nem hagyom üvölteni az utcán, és a cumi megnyugtatja, mert én nem óhajtom az immár zsékosarasra duzzadt kebleimmel a bankban azzal sokkolni a gyerekem, hogy mindenki előtt, ülve, kabátban kelljen szopiznia, amikor ezt itthon, fekve és félmeztelenül szokta csinálni...

Egyszerűen meg kéne hagyni a választás lehetőségét, és a privászférát, egymás kritizálása és ítélkezés nélkül. De kell az információ, a megfelelő (ítéletmentes!) tájékoztatás. Én nagyon hálás vagyok, hogy két ismerősömnek köszönhetően megismerhettem a La Leche Liga és a Szoptatásportál írásait, amelyekből megfelelő szoptatástámogató információkhoz tudok jutni (köszi Noémi, köszi Kelly!). Sokmindent tanulok, és az olvasottakból a ránk adaptálható infókkal folyamatosan alakítom, gazdagítom a saját kis szoptatós életünket, több-kevesebb sikerrel. Az ösztönösség azért szerintem hasonlóan fontos. Most nem akarok azzal a begyöpösödött dumával jönni, hogy "régen nem voltak laktációs szakirodalmak, mégis szoptattak a nők" - de azért van ebben egy pici igazság. Kis képzavarral élve, már a terhesség megállapításától kezdve gyakorlatilag ki vannak herélve az anyukák, úgy értem, képtelenné vannak téve a sok információ miatt arra, hogy ösztönösen tegyenek bármit is. Csak a paragyártás van. Mert ezt olvasták, azt hallották, amazt mondta a szomszéd. Meg sem próbálhatjuk a gyermekünkre és a belső hangra hallgatva úgy elkezdeni a szoptatást, hogy ne álljanak körül pl. a kórházban, árgus szemekkel figyelve, "Megy-e, anyuka?". Nekem mondjuk épp jó dolgom volt, mert a kórházi védőnő végtelen türelemmel, szeretettel és empátiával volt a segítségemre (Köszönöm Helga!), átmasszírozott, borogatott, velünk örült az első cseppek sikereinek, megnyugtatott. Szóval nem azt mondom, hogy adott esetben nem kell segítség, sőt, nekem is jól jött. De nem mindegy, hogy milyen formában érkezik. Azt pl. sosem fogom elfelejteni, amikor a helyettes védőnő jött ki hozzánk két héttel a szülés után és azt mondta, éheztetem a gyereket (csak anyatejjel szerettem volna táplálni, de az szerinte nem volt elég), meg velem van a baj, mert feszkós vagyok, ezért sír mindig. (Tapsoljuk meg...) Így lehet puszta jószándékkal az elején meglévő kevés tejmennyiséget is lazán-faszán elapasztani. Infók tehát kellenek, segítség kell, tanulni kell - de nagyon nem mindegy, hogy honnan, kitől, milyen formában érkeznek azok a kimondott szavak, amelyeknek bizony erejük van. 

Ugyanez a bajom a netes csoportokkal, amelyek elvileg egymás segítése céljából egzisztálnak. Jó esetben vannak szakemberek is az adott csoportban, akik valóban segítőleg reflektálnak egy-egy kérdésre. De a többiek... A kommentek... Agybaj. Cumi? Azonnal felejtsd el. Cumisüveg? Dobd ki. Tápszer? Akkor mit keresel egy anyatejes csoportban? Szégyen. Edzeni mennél? Jaa, hogy nem a gyerekeddel?! Hogy képzeled? Hordozzad. Nem akarod? Lusta vagy! Meg amúgy is, hogy lehetsz olyan korlátolt, hogy kengurúnak nevezed a rugalmas kendőt? Így válunk egymást segítő anyucikból kommentháborúzó véleményterroristává. Jogosan kérdezhetitek, miért olvasgatok én egyáltalán ilyen csoportokban ilyen kommenteket, ha úgyis csak felidegelnek. Hát egyrészt mert mint mondtam, vannak szakemberek, akiknek a véleményét érdemesnek tartom olvasgatni. Én magam is kaptam már tőlük és szoptatási tanácsadótól is segítséget. Másrészt beszűkült kis életem egyetlen kapcsolata a külvilággal momentán az internet, így olvasgatok, írogatok. És amúgy mindez tökéletesen tükrözi a valóságot, mert mint mondtam, az utcán, a boltban, a fitnessteremben ugyanezekkel a kérdésekkel/minősítésekkel találkozom, személyesen is. 

Hasonlóan sikerült megküzdenem szaranyaságommal a hordozás területén is. Itt is van azért nyomás, meg anyakiherélés, ha már fentebb is ezt a szót használtam. Hordozó. Meg hordozó tanfolyam... Nehogymár annyira kompetensnek érezd magad teee, te kis butus anyu, hogy képes legyél egyedül felkötni magadra egy harmincezer forintos textildarabot, ugyanmár. Teli a youtube kötözős videókkal, vagy százat biztos megnéztem és kipróbáltam, hát minek ehhez tanfolyam, komolyan? Ja, hogy ez azért bonyolult, mert bele kéne valahogy tuszakolni a cuccba a hathetest, aki esetünkben üvöltve, égnek álló hajjal adott hangot annak, hogy k..vára leszarja, mi most a trend és azt is, hogy tudományosan is meg van magyarázva, hogy a babák szeretik a hordozást, ő bizony rohadtul nem akar hozzám kötözve hasfájást gyógyítani. Meg pihenni. Meg kendőben szopizni (ezt mégis hogy?!?! Persze, biztos tudnám, ha elmentem volna a tanfolyamra...). És közben én tudok házimunkázni, mert van két szabad kezem. A sok próbálkozás után két szabad kezet nem, ellenben lumbagót azt kaptam - persze nem a hordozástól, de ezzel fel is adtam a dolgot. Itt mondok köszönetet Ágikának a rugalmas kendőért, Melindának a karikásért, és Andikának a MeiTai-ért... Lelkem rajta, én akartam, én megpróbáltam.

Szóval igen, tejcsi van. De tartok tőle, hogy ez még csak a kezdet, és a gyereknevelés későbbi stációiban is kijut majd okoskodókból bőven. Állok elébe - bár eddig is mérsékeltnek mondható emberigényem lassan kezd a nullához konvergálni... Addig is megszoptatom kis porontyom - fekve, félmeztelen, nem kendőben, nem a bankban, itthon, negyvenhárom párnával kitámasztva, felvállalva, hogy a szoptatás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. És ha segítek ezzel más anyukákat is felszabadítani saját lelkiismeretük és környezetük nyomása alól, már megérte leírnom mindezt. Mert nem (csak) a szoptatás az, ami jó anyává tesz bennünket. 

Szeretettel, 

Kata

a gif-ek forrása: 

kitchencounterculture121.wordpress.com

tenor.com