Azon morfondírozom, hogy vajon tud-e az ember normális maradni, ha hosszú távon, konstans módon csak a szart kapja? Elvárható-e egyáltalán a normalitás, és tulajdonképpen mi és ki számít normálisnak a pandémia idején? Meddig kell még kitartanunk, és milyen áron?

Egy évvel ezelőtt nagyot fordult a világ a járvány okán, és az őrület azóta is tart. Betegség, halál, félelem, bizonytalanság, bezártság, szorongás - csupa rossz és fájdalmas dolog, amivel az ember szerintem képtelen hosszú távon együtt élni sérülésmentesen, ép ésszel és lélekkel. Az első évet valahogy átvészeltük, a maszk  szinte testrészünkké vált, bíztunk, hittük, hogy fegyelmezettségünknek lesznek pozitív hatásai.  Bár a tudomány óriásit ugrott egy év alatt, van már vakcinánk, ami biztató, és kicsit felvillantja a normális élet reményét, mégis úgy ézem, sokáig fog tartani visszakerülni a vírus előtti kerékvágásba.  Én ugyan  egy évvel ezelőtt sem tartoztam sem a vidám kenyérsütős - home office-os, sem a  fáradhatatlanul hurráoptimista anyukák közé, mostanra teljesen kifogyott minden energia-tartalékom. Egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy csak tolom a napi rutint, szervezek, nevelek, etetek,  dolgozom, és mindig csak túl akarok lenni az adott napon. Életünk online térbe helyeződése ezen pedig csak tovább ront: esszenciálisan ömlik ránk a szar - tökmindegy, hogy híreket nézünk, a közösségi oldalakon szörfölünk,  ismerőseink  posztjaira  és ismeretlenek  kommentjeire pillanatunk, ezek lassan megfullasztanak bennünket. Vitakultúra nincs, érvelés és beszélgetés nincs, elfogadás nincs, saját nyomorunk egymásra okádása van. Ha a vírushelyzet önmagában nem volna elég az  össznépi szorongás kialakulásához, itt vagyunk mi, emberek, akik teszünk róla, hogy a feszültség állandósuljon.

Magam is kifogytam a megküzdési eszközeimből, már csak kevés humorom maradt (meg némi Irsai Olivér), amivel néhanapján kirángatom magam saját hajamnál fogva ebből a posványból. Csokorba szedtem - a Bëlga együttes ikonikus száma nyomán szabadon - , mennyi  mindenért (és mindennek az ellenkezőjéért) vagyok lecseszve, felelősségre vonva, szararcnak nyilvánítva, mennyi minden zúdul rám, ha csak megnyitom a netet - és mindezek ellenére az az elvárás támasztódik felém, hogy tartsak ki, ne vegyem ezeket magamra. Lássuk, milyen vagyok a hírek, ismerősök és  ismeretlen kommentelők tükrében most, a harmadik hullám csúcsán. Irónia és vélemény - szándékosan E/1-ben, hogy ne érjen az általánosítás vádja.

Ha engedem intézménybe, az a baj. Ha nem engedem, otthon tartom, az a baj.
A kormányzat mossa kezeit, beoltottak 3 millió embert, szerintük ennyi kellett ahhoz, hogy megkezdődjön a nyitás. (Más kérdés, hogy erről minden járványügyi szakértő mást kommunikál, de azért én igazodjak el rajtuk...) Kezdek hányingert kapni attól, hogy megint minden felelősséget a szülőre tolnak, döntsön ő, megélhetés vagy intézménytől való távoltartás. Nonszensz és felháborító, ahogy egymást ekézik a jövő heti nyitás kapcsán szülők, pedagógusok, oltottak és oltatni nem akarók, miközben emberek halnak meg vagy kerülnek a tönk szélére. Siralmas, hogy  egyáltalán kérdés lehet ma Magyarországon, hogy az egészség megőrzése érdekében otthon maradnak-e a gyerekek vagy sem. A vírus a kicsikre és az őket tanító pedagógusokra nézve vajon veszélytelenebb? Furcsa, hogy azokat engedik intézménybe visszatérni, akiknél a pl. a távolságtartás a legkevésbé kivitelezhető. Ha ezek a kérdések megfogalmazódnak bennem, libernyák vagyok. Lásd még: életveszélyes, meggondolatlan, erkölcstelen, frivol.

Ha oviba vinném, az nagy baj. De Te tolonghatsz az Árkádban, az nem baj.
Tegyük fel, hogy egy normális országban vagyunk, felelősségteljes döntéshozókkal. (vízió) Ők úgy döntöttek, kinyithatnak az óvodák, én pedig örülök ennek, két okból: 1. gyermekem mentális egészségét és szociális kapcsolatait is fontosnak tartom a testi egészsége mellett, 2. dolgoznom kell. Viszem is hétfőn oviba. Sok szülő nem viszi, és ennek hangot is ad - ami szintén rendben van, egészen addig, míg nem támadólag és kioktatóan lép fel  azokkal szemben, akik szeretnék már közösségbe vinni a gyereket. Ugyanakkor plázáznak, tülekednek a piacon, a kozmetikában, a bevásárlóközpontokban. Az oviba járással is  veszélynek tesszük ki magunkat, hisz egy 20 fős csoportban gyakorlatilag 20 komplett család egészségi állapota találkozik egymással és az óvodai dolgozókkal. De az sem veszélytelen, ha ovi helyett különböző helyeken programokat csinálunk, dolgainkat intézzük. A lényeg, hogy a másik oldalnak jól odamondjuk, milyen hülye. Ha én oviba viszem a gyerekem, akkor fidesznyik vagyok, uszító és demagóg. Lásd még: gyilkos.

Ha meg tudom oldani, az a baj. Ha nem tudom megoldani, az a baj.
Könnyű neked, csak egy gyereked van - ez a kedvenc mondatom. Ezt mindig megkapom, mintha a gyerekeink számának növekedése egyenes arányban állna problémáink mennyiségével. Igyekszünk megoldani a gyermekünk napközbeni felügyeletét, családi összefogással, mert másként nem megy. Mivel legalább a férjemnek muszáj pénzt keresni, én pedig nem tudok munka mellett egy személyben egy éve minden egyéb gondozási-nevelési-háztartási feladatot ellátni, muszáj segítséget kérnem. Mégis megjegyzik, hogy azért a nagyszülőkhöz nem kéne vinni a gyereket ebben a vírushelyzetben. Tehát lusta vagyok. Lásd még: semmirekellő, haszontalan, léhűtő, szaranya.

Asszonyság vagyok, az a baj. De támogatást nem adunk, ugye nem baj?
Úgy tűnik, továbbra sem akar segíteni a kormány az otthon maradó szülőknek anyagi támogatással, ezért hagyja intézménybe menni az otthoni felügyeletet igénylő gyerekeket.  Örülnék, ha végre valaki felismerné, hogy sürgető volna némi családtámogatás. Talán ha nem azon kéne gondolkoznunk, hogyan csináljunk a nonstop házimunka és családmenedzselés mellett a semmiből (mínuszból) megélhetést is, akkor könnyebben tudnánk otthon ülni, mi, asszonyságok. Tehát elégedetlenkedő vagyok. Lásd még: megmondó, femináci.

Ha rosszul vagyok, depizek, az a baj. Ha jól vagyok és neked szarabb, az a baj.
Hogy vagy? - teszik fel a kérdést, de az esetek jelentős részében dehogy érdekli őket a hogyléted, hisz bármit válaszolsz, az semmi, nekik úgyis sokkal rosszabb. Mindig. A jól vagyok-ra nincs válasz, nincs licit, legalábbis személyesen soha, arra ott az Insta, hogy a jóllétünket magunknak és másoknak folyamatosan bizonygassuk. Ha pedig egy magamfajta, régebben nyitott és aktív közösségi életét élő ember kicsit háttérbe vonul, mert besokallt az emberekből, akkor szárnyra kapnak róla a pletykák. Ezeken egyelőre remekül szórakozom (mert természetesen visszajutnak hozzám). De van olyan is, hogy befordulok, ami külső szemmel annyit tesz, hogy érzelmileg labilis vagyok, és mindent túlreagálok. Lásd még: antiszociális, hisztis picsa.

Elviteles kávé, az a baj. Mé' nem maszkban iszod? - ez a baj.
Ha kéthavonta egyszer elkövetem azt a fegyelmezetlen cselekedetet, hogy a barátnőmmel megiszom egy elviteles kávét egy parkban, és vagyok olyan ostoba, hogy örömömben mindezt posztolom is, akkor megérdemlem, hogy kioktató üzenetekben szanaszéjjel kapjanak minket, amiért nincs rajtunk maszk, ugye? (volt rajtunk, csak a kávé felhörpintése alatt húztuk le) Jogos. Ezentúl csakis maszkban iszunk kávét. Légyszi, Ti is így tegyetek. Köszi, hogy szóltok. Ti biztos soha le nem húzzátok egy pillanatra sem. Mi meg hülyék vagyunk, mert nekünk fontosabb a szórakozás, mint a vírus elleni védekezés. Lásd még: nemtörődöm, féleszű, megjátszós, korlátozásszkeptikus liba.

Ha tanár vagyok, dolgoznék, az a baj. Ha nem tanítok, láblógatok, az a baj.
Nem tudom, mi annak az oka, hogy a pedagógusokat céltáblává, majd szép lassan a társadalom ellenségeivé teszik, de ez történik. Az alap tévhitek már hidegen hagynak, miszerint a   tanárnak könnyű, otthonról is tud dolgozni (ha biztosítottak ehhez bizonyos feltételek, jelesül minimum egy csendes szoba... - hahaha), a tanárnak három hónapos nyári szünete van (sose volt), a tanárok nyáron is kapnak fizetést (sose kaptam), a tanárok mindig csak elégedetlenkednek (van okuk rá). Ja, hogy én magántanár vagyok? Ráadásul nyelvtanár? Akkor tuti zsírosra keresem magam! Persze... Nem vitatkozom, meghagyom irigyeimet ebben a hitben. Hozzátéve annyit, hogy aki nem közoktatásban dolgozik, az a kormány szerint senki, legalábbis nem számít pedagógusnak. Ezeken gondolkodom, és ha a helyzet úgy hozza, megvédem magam és kiállok a kollégák mellett. Tehát gyűlöletkeltő vagyok. Lásd még: összeférhetetlen, nagypofájú, beképzelt.

Ha regisztráltam oltásra, az a baj. Ha vacillálok, melyik kéne, az a baj.
Vírustagadó és/vagy oltásellenes emberekkel sosem vitatkozom, és nem is foglalkozom. Tudományos tényekről, úgy gondolom, ne kelljen már senkit győzködni. A dologban az a kihívás, hogy míg én békén hagyom őket, ők folyamatosan tolják a pofámba az összeesküvés-elméleteiket, sőt mindennek lehordanak. Szerintük én, aki  Istenben bízom és a tudománynak hiszek, birka és gazdatest vagyok, egy emberkísérleti alany. Lásd még: megvezethető, agymosott, idióta.

Ha megkaptam az Astrát, az a baj. Ha a Pfizer-re várok, az a baj.
Nem vagyok köteles elfogadni a felkínált vakcinát - de ha ezt teszem, éreztetik velem, hogy ugyan bizony azért mégse kéne válogatnom. Tehát finnyás vagyok, másokat veszélyeztetek. Lásd még: okoskodó, szararc.
Három hete megkaptam az első oltásom (nem válogattam, elfogadtam, amit ajánlottak), amivel kapcsolatban szintén elkövettem azt az orbitális hibát, hogy posztoltam róla. Nem hazudok, tízesével kaptam utána az üzeneteket, mind azt szerették volna megtudni, vajon milyen előjogokkal rendelkezhetem, amiért ilyen hamar sorra kerültem. Biztos terhes, vagy krónikus beteg vagyok, de legalábbis rohadt nagy mákom van - erről szóltak az első körös üzenetek, aztán jöttek a "milyet kaptál, te jó ég, vérrögöd lesz" tartalmú biztató kedvességek. Merthogy van ám már a vakcinairigység mellett olyan fogalom is, hogy oltásidentitás. Az azonos oltást felvevő emberek egy közös csoportba tartozónak vélik, vallják magukat, és a többi oltást rossznak, hatástalannak, így az azokat kapó embereket másokra veszélyesebbnek tartják. Téboly, nem? De ha én erről elmondom a véleményem, önjelölt vírusszakértő vagyok. Lásd még: astrás.

Most összeolvasva a fenti kiemelt sorokat, egész vicces kis versikévé áll össze a mondanivalóm. Talán mégis maradt még bennem némi derű.

Ha Te is elolvastad, köszi, raj!
Ha nevettél is közben, az se baj.

Botházy Kata 

Embereket nem lehet bezárva tartani - legalábbis hosszú távon, lelki és mentális károsodás nélkül biztosan nem lehet ezt megúszni. Magam is a leépülés különféle fázisain megyek  keresztül. Ma épp hercegnőset játszom (egyelőre csak gondolatban, de lehet, az esti borozásom után be is öltözöm majd), bámulok ki mesebeli, József Attila sugárúti kastélyunk ablakán, azt haluzom, hogy be vagyok zárva a toronyba, várom a herceget, mentsen már ugyan ki innen. Kilógatom a hajam is az ablakon (hollywoodian végigsimítani mondjuk kár volt, mert csomókban hullik az idegtől), és az ablaküvegen csodásan világítja meg a déli nap a négycentis ősz hajtövemet... Sebaj, belem is nagy, hajam is milyen, szempillám sincs. Az önsajnáló epizódom előtt azért hirtelen beugrik, hogy a hercegem momentán hómofiszban harcol a szomszéd szobában, kis királyfink pedig őrjöngéssel adja épp tudtomra, hogy a délutáni alvás szerinte egy baromság. Nem is várok estig a borral, egy-két korty, és belelazulok a karanténba.

Másfél hónapja tart ez a sz@rság, de nekem éveknek tűnik. Komolyan mondom, irigylem azokat az embereket, akik felszabaduló időről meg unaloműző tevékenységekről beszélnek, megcsinálnak olyan dolgokat, amire eddig nem volt idejük, olvasnak, befelé fordulnak, újrakapcsolódnak, átkereteznek (van még pár ilyen trendi, szirupos szó, de a leírásuktól is viszketést kapok), #maradjotthonoznak, merthogy a #vigyázzunkegymásra most a cél. Biztosan én vagyok fordítva bekötve, de nálam sajnos nem működik az efféle (ál)nyugodt szemlélet. Egyrészt nem lett szabadidőm, mert míg emberem a létfenntartásunkért küzd egész nap, nekem nyakamon a háztartás, karomban a gyermek. Engem nagyon megtépázott, amikor egyik napról a másikra választanunk kellett, illetve eldönteni, amelyikünk többet keres, az folytatja a munkát, a másik otthon marad gyerekfelügyelni-főzni-mosni. Hirtelen elveszteni a munkám, felfüggeszteni a vállalkozásom, amiért annyit dolgoztam, baromi lehangoló.

Ami pedig rajtam, nekem ilyenkor egyáltalán nem segít, hanem inkább hergel: azok az univerzális ötletek, a bombabiztos karanténtippek, amelyek leírják, hogy mit és hogyan kéne csinálni, amitől majd minden jobb lesz. Nem csak általában vett coelho-i magaslatú életvezetési ajánlásokról beszélek, hanem személyesen nekem szánt tanácsokról is, merthogy rendszeresen kapok ilyeneket, természetesen kéretlenül.  Március 15. óta ugyanis tízmillió járvány- és karanténszakértő országa lettünk. A jószándékot nem vitatom, és biztosan vannak olyan családok, ahol mindezek az ötletek beválnak, nálunk nem. Csokorba szedtem néhány tippet, beszólást, javallatot - ha leírom és újragondolom, hátha mégis lesz értelmük ... 

Taníts online!
Pff, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe... Ha volna gyermekfelügyeletem és háztartási alkalmazottam, aki egyébként nincs, de most ha lenne sem engedném be, akkor meg tudnám oldani. A tanítványaim bizonyára lelkesen skype-olnának velem némettanulás címén úgy, hogy nekem egy kétésféléves ugrál a fejemen, vagy legalábbis a laptopomat nyomogatja, effektekkel látja el videochat közben az arcom, de semmi esetre sem a sarokban ülve kirakózik csendben. Jah, és persze ezért a minőségi munkáért valószínűleg még fizetnének is...

Taníts alvásidőben!
Szuper. Az kb. napi egy órát jelenthetne, amit egyébként abból az időből kellene lecsípnem, amikor mosni, pakolni, főzni, romeltakarítani szoktam. Lerakom a gyerekem, ő bizonyára gond nélkül elalszik (soha), és a következő percben már indulhat is az alkotó munka (bármennyire is úgy tűnik, hogy tanítani könnyű, elmondom, hogy nem az, idegennyelven főleg nem, neten keresztül sem). Sima ügy. Minden bizonnyal készülést sem igényel, ugye... A home office-ról úgy beszélnek, mintha az minden területen megvalósítható lenne. Nálunk az is volt, hisz én már egy ideje itthon dolgozom. A home office fogalmának értelmezése ott csúszik nagyon félre, hogy az ember békeidőben otthonról normálisan el tudta végezni a munkáját, most pedig nem. Mert ugye, valóban sokféle munka végezhető otthonról, de ahhoz a laptopon és interneten kívül nyugodt környezetre és időre is szükség van. Meg esetleg egy zárható szobára. Akinek ez most is adott, az tud dolgozni. Aki viszont nem tud elvonulni, az így jár, mint én.

Home-schooling, avagy taníts, szülő!
Ez a pont külön blogbejegyzést érdemelne, de azért szánok rá itt is néhány méltatlanul kevés gondolatot. Az én gyerekem még pici, ez a dolog közvetlenül nem érint bennünket. Látom viszont a barátnőimet, akiknek 2-3-4-5 iskolás korú gyerekük van, mennyit kínlódnak. Van, aki a tanárt szidja, amiért az rengeteg anyagot ad, vagy amiért magyarázat nélkül csak átküldi az anyagot. Mások az informatikai rendszerek kavalkádjában vesznek el valahol a classroom, a kréta és a zoom közt félúton. Vannak persze pozitív visszajelzések bizonyos tanárokról, bizonyos órákról, de összességében azt látom, nagyon megterhelő ez a kényszer-digitalizáció a szülőknek, gyerekeknek és persze a kollégáknak is. Hisz a szülő nem feltétlenül pedagógus, de nem is őrmester, akinek most folyton szemmel kell tartania, mit csinál gyermeke tanulás címén. Közben pedig azért főzze már meg az ebédet és dolgozzon home office-ban. Küldjetek máglyára, amiért pedagógus létemre ezt mondom, de biztosan ennyire komolyan kell vennünk ebben az amúgy is nehéz helyzetben az oktatást? Óriási katasztrófa történne, ha most pár hónapig esetleg csak ajánlott olvasmányokat, tematikus csoportmunkákat kapnának a gyerekek folyamatos tantárgyankénti leckék és ellenőrzések helyett? És akkor talán a szülőknek is lenne módjuk mással is foglalkozni a tanulással kapcsolatos teendőkön kívül.

Legyen egy szigorú napirendetek!
Eddig is volt, most is van. Hasznos dolog, mert így nem engedjük szétcsúszni a napot. Csúszik az magától is. Közben pedig észrevétlenül ostorozzuk magunkat, hogy már megint nem sikerült megfelelnünk egy saját magunk támasztotta felesleges követelménynek, és félórával később lesz ebéd, mert végre egyedül játszik a gyerek és így végre megihatom a hideg kávémat. (őszintén, van értelmetlenebb dolog karantén idején, mint a szoros időbeosztás??)

Öltözködj, sminkelj, akarj tetszeni!
Ez édes... Hova? Kinek? Ja, hogy magam jobban érezzem, az oké. Mármint annak, aki ettől valóban jobban van. Az eligénytelenedés ilyenkor sajnos valóban veszélyes, nyilván addig nem jó eljutni. De hadd ne húzzak már itthon harisnyát meg cipellőt, nekem attól nem jobb. Örülök, ha heti kétszer a gyógytornámat meg tudom csinálni, melegítőben. Kicsit olyan erőltetettnek érzem ezt, mint a kenyérsütést, mintha az lenne az új mentálwellness. Semmi gond nincs azzal, ha valaki kenyeret süt, sőt! Le a kalappal előtte! De ha mindezt univerzális megoldásként akarja elfogadtatni mindenki jóllétére... Szinte már konkrétan hülye, aki nem süt.

Ne nézz híreket, ne olvass kommenteket!
De-de, barátom, nézek és olvasok, szűrök és gondolkozom, érzek és véleményt alkotok. Ettől (is) vagyok ember. Ez most a valóság, még ha a falakon kívül igazából más zajlik is, jelenleg az internet és a képernyő jelenti a kapcsolatunkat egymással és a külvilággal. Nem dugom homokba a fejem és megválogatom a hírforrásokat, de szeretem tudni, mi és ki vesz körül.

Könnyű neki, ő... (ide szabadon behelyettesíthetőek a következő fogalmak: egyedülálló, nagycsaládos, kisgyerekes, fiatal, stb.)
Nem, nem könnyű itt most senkinek. Az egyedülállókkal - mint ahogy általában - most sem foglalkozik senki, kicsit a társadalom elvárt normáinak peremére szorultak, és ebben a válsághelyzetben róluk nem szólnak a hírek. Mindenhol a családot emlegetik, a szülők panaszkodnak, az ő terheiktől hangos a média. Arról viszont keveset hallunk, hogy érzik magukat az egyedülállók, akik most a karanténban talán még magányosabbak.
A kisgyerekesek szívnak, ezt testközelből érzem. A nagycsaládos barátnőm meg lassan olyan vékonyra fogy az idegtől, hogy rá se ismerek, és vicces videókat gyárt, hogy humorba kapaszkodva tudja kitolni már nemlétező határait. A hitemen és a családomon kívül ez az én kapaszkodóm is, humor kell most a túléléshez.

A végére hagytam a kedvencem, amely tulajdonképpen a bejegyzésem megírására indított:

Minek szültél gyereket, ha ennyire nehezedre esik lefoglalni?
Szép kérdés, igazán nem is bántó, ugye? Csak röviden válaszolnék. Hogy miért szültem, az az én dolgom, de annyit elmondok: nem azért, hogy bezárva kelljen hónapokig úgy testi-lelki épségben tartanom, hogy közben nyugalmat és biztonságot kell sugároznom felé, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mennyire megyünk ebben tönkre, hisz egyetlen család sem volt erre felkészülve. Nem esik nehezemre lefoglalni a gyereket. Az esik nehezemre, hogy ez a helyzet erőmön feletti megoldásokat kíván, és egyelőre nem látni a végét.

A bugyuta hurráoptimizmust veszélyes önbecsapásnak tartom. És nem, nem vagyok negatív. Én is hiszek, reménykedem benne, hogy a helyzet idővel jobb lesz. De azt ne állítsuk, hogy ez jó nekünk. A vírus nem jó, a vírus nem tanít, pláne nem próféta (mint ahogy egyes netes videókon látható). A vírus alattomos, embereket öl, családokat nyomorít meg, munkahelyeket vesz el. Az én olvasatomban nincs jó oldala. Veszélyes dolog abban ringatni magunkat, hogy minden újra a régi lesz, ha ennek vége. Szerintem sok minden megváltozik.
Értsük meg: ez most egy extrém nehéz helyzet, amibe belecsöppentünk. Nem volt még ilyen, és nem is normális. Nem feltétlenül lehet tehát a normál életből átmentett problémamegoldási stratégiáinkat most alkalmazni, pláne nem másokra ráokádni. Érzékenyek, elesettek és sebezhetőek lettünk. Ahogy D. Tóth Kriszta írja,  "nem igaz, hogy ez a járvány mindenkire egyformán hat. Nem igaz, hogy egy hajóban evezünk.” Ne gyűlöljünk azért valakit, mert nem értünk vele egyet. Ne cseszegessünk senkit, aki a korlátozások idején kimegy az utcára, vagy elmegy kirándulni, mert nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben van. Hagyjuk most a dörgedelmes kommenteket, ne szekáljunk és főleg ne irigyeljünk másokat, hogy tudjunk egymás szemébe nézni akkor is, ha majd elmúlik a veszély. Addig pedig... például jógázhatunk Ágival.

Forrás:

• A szövegben lévő idézet forrása: https://wmn.hu/wmn-life/52666-d-toth-kriszta-nem-igaz-hogy-egy-hajoban-evezunk---koronanaplok

• A videók a készítő engedélyével kerültek megjelenésre.

Azt mondják, egy bizonyos koron túl az ember egyre többet nosztalgiázik. Nem tudom, a kor, az idei hosszú ősz romantikája, vagy a sosem nyugvó szenvedélyvágyam teszi, de tény, hogy mostanában bárhová visz az utam szeretett városomban, lassan minden utcán, téren, padnál eszembe jut valami a múltból, ami ott történt, és ami újramelegíti a szívem. Ha lehet az ember szerelmes a szülővárosába, hát én menthetetlenül az vagyok.

Szeged a napfény városa - és az enyém. A belváros szülöttjeként egyszerűen sosem tudtam elképzelni, hogy valaha is más legyen az otthonom, mint Szeged sűrűje. Ma sincs ez másként. Lokálpatriotizmus ez, vagy szemellenzősség, mindegy is, vállalom. Kell ez a városi pörgés, ami feléleszt, mégsem budapestien nyomasztó. Kell ez a jellegzetes szegedi napfény, amely évszakonként másként, de mindig áthatóan ragyog. Kell a Tisza-illat, amelynek ereje a vízszint magasságától függően mindig változik. Kell a Tisza-szín, ami a szőkétől a zöldig különféle árnyalatokban tetszeleg, de színben az is mást mutat, ha folyásirányban nézem, vagy ha azzal szemben. Kell a nyugalom, amelyet a nyüzsgő központtól öt perc sétával el lehet érni. Kellenek az épületek, gyerek-és  kamaszkorunk kultikus helyei, a terek, a kerthelyiségek, a kocsmák, a padok.

Bicajozom a Tisza-parton a múzeum felé, és nem is annyira folyót, inkább a rakpartot figyelem. Noha utálom a szemetelést, néhány otthagyott sörösüveg látványa most mégis kellemes emlékeket idéz elém. Pár perc csak, míg a klinikákig elérek, de végigmosolygom az utat, mert lélekben újra középiskolás vagyok, ki van engedve a hajam, gitár van a kezemben, és gondolatban a rakpart lépcsőin sörözünk, énekelünk a barátaimmal. Bénácska akkordok, tábortüzes dallamok szólnak, miénk a világ. Nincs gond, nincs idő, nincs semmi, ami korlátozna minket, hacsak anyánk nem, aki azért mindig javasolta a korai hazatérésünket - inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A Dóm tér felé kanyarodom. Húsz évvel ezelőtt ez a tér még nem volt telipakolva fesztiválokkal, csak a Szabadtéri Játékok ideje alatt volt lezárva, egyébként bármikor szabadon bejárható volt. Lehuppanok egy padra a harangjátékos óra alatt. Innen látni a legjobban a tornyokat. Horrorfilmbe illően hamisan nyekergi szegény harangjáték a Szeged híres várost, belőlem meg kitör a röhögés, mert eszembe jut, hogy itt, ezen a padon cigiztem életemben először, és mint aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, baromira megijedtem, amikor rázendítettek a harangok. Most is összerezzenek, de jól esik. 96-ban száznegyvenöt forint volt a világosbarna multi, négyen dobtuk össze az árát hétvégenként. Sokat mászkáltunk az árkádok alatt, és a nem elhanyagolható mennyiségű pancsolt vörösbor elfogyasztása után azon nyihogtunk, hogy milyen ijesztő az a sok ronda szobor.

Visszakanyarodom a Somogyi utca felé, és dühösen tekintek az Art Hotelre, nem mintha az  tehetne bármiről is, de basszus, miért pont a Sörkert helyére kellett építeni... Nem csak az én, de a szüleim generációjának is egy fontos nyugvópontja volt ez a hely. Gyerekként, szüleinket kísérve jártunk oda. Míg ők barátaikkal iszogattak, mi gyerekek a Sörkert lyukas betonkerítésén bujkáltunk ki-be, és a Somogyi Könyvtár mögötti ringlófák terméséből kajáltuk betegre magunkat, éjszakába nyúlóan. Pár évvel később aztán a szülők otthon maradtak (kivéve apámat, akivel tizen- huszonéves koromban rendre sikerült összefutnom a szegedi éjszakában, de mivel ő  mindig népszerű volt a barátaim körében, ez inkább menő dolog volt, mintsem ciki), mi pedig már nem a lyukakon bujkáltunk, hanem a kerítés tetején ülve vártuk, figyeltük, hogy megürüljön végre egy asztal, amire aztán azonnal lecsaptunk és el nem hagytuk záróráig.

Teszek egy kitérőt az Egri felé. Ahogy elhaladok előtte, újra érezni vélem az akkori savanyú, dohányszagú levegőt - persze ez már csak zsigeri emlék, de szerettem. Szerettem, hogy itt viszonylag olcsón jutottunk piához, és bármikor is mentünk, mindig volt ott legalább egy ismerős. Középiskolai éveim meghatározó barátságai, világmegváltó gondolataink és önmagunkra találásunk fontos színhelye volt az Egri borozó, amit persze főiskolásként is gyakran látogattunk, és nem csak esténként. Előfordult, hogy beugrottunk egy kávéra, ami mellé persze azonnal hozta valaki az olcsó hubertust (fújjj...), aztán onnan mentünk órára. A legjobb pszichológia ZH-mat például egy ilyen délután sikerült megírnom.

A Dugonics tér nagyjából a második otthonunk volt. Ha épp nem nálunk lebzselt a banda, akkor tuti, hogy a Dugó téren nyomultunk a szökőkútnál. És hát a JATE... A legmenőbb hely volt, noha akkoriban nem volt puccos terasza meg elitista programjai. Igazi retek, büdös pinceklub volt, ahová ha beléptünk, már a második lépcsőfokon odaragadt a bakancsunk a szétlocsolt piafoltokra. Tömegnyomor volt, pince- és izzadtságszag keveredett (kicsit hátrébb érve már némi hányásszag is belejátszott), folyt rólunk a víz, mégis minden hétvégén ott volt a helyünk - már ha el tudtuk verekedni magunkat a ruhatárig. Kötelező ruházati elem volt a batikolt póló és a bakancs, no meg a szimatszatyor, de legalábbis valamilyen bölcsésztarisznya, ha pedig bárki is csinosabb darabokat öltött magára, azt menten lecikiztük.
A SZOTÉba később, főiskolai éveink alatt és után jártunk inkább, s bár másnap mindig értetlenkedtünk magunk közt, hogy miért is kellett nekünk megint odamenni, mikor tömeg is van, szar is a zene, azért valahogy csak ott lyukadtunk ki.

A Kelemen utcán tekerek tovább a Széchényi tér felé, közben azon tűnődöm, ma milyen szaranyának bélyegeznének, ha a kétéves gyerekemmel kocsmába, sörkertbe mennék. Annak idején bennünket rendszeresen vittek ilyen helyekre, a közösségi életnek részese volt a gyerek is. Ha nem mi mentünk, akkor hozzánk jöttek a barátok. Nem gondolom, hogy ebből bármi kárunk származott volna, sőt. Mai zenei ízlésvilágom meghatározó momentumai voltak a hétfő esti Cseh Tamás és Képzelt riport - bakelitek, csakúgy, mint a Woodstock-os dallamok. Reneszánszukat élik az újranyitott régi kocsmák, kerthelyiségek, így a Hungi és a Hági is, amelyekhez gyerekkori emlékeim fűződnek. A Hungi nagymamám elmeséléséből ismerős, ott dolgozott ugyanis a szálloda éttermének konyháján. Sokat mesélt azokról az időkről, amikor is tizenkét palacsintasütővel sütötte egyszerre a palacsintát a vendégeknek - nekem egy is odaég. A Hágiból már vannak személyes emlékfoszlányaim, kerthelyiség, platánfa, söröző szülők, vidám gyerekek, túróscsusza pörccel... Ma mindez már mégsem olyan.

Ha már a Hungit említettem, a belváros felé menet a Stefánián nem haladhatok úgy végig, hogy ne pillantsak rá a szebb napokat is élt Kisbajorra. Nevét úgy hiszem, csak a szájhagyomány őrzi, egy cikkben olvastam, hogy talán Gold Fassl söröző volt a rendes neve, de szerintem soha senki nem hívta így. Régóta zárva van már, pedig ez a hely is rengeteg emlék színhelye. A levegője egy az egyben JATE-szagú, kilocsolt vörösbor aromája keveredik cigivel és olcsó kölnikkel - mindez dohos pincelevegőbe konzerválva, örökre. Eszembe jut Ibolya néni, a pultos, aki emberemlékezet óta a Kisbajor angyala, ikonikus alakja. Ő aztán mindenkit megregulázott, hazazavarta a részegeket, vagy éppen eltársalgott a szerelmi bánatukat italba fojtókkal. Kora délután már nyitva volt, így suli után megesett, hogy ott ittunk. Kávét. Négy-egyes VBK-val. (fújj...)

Ahogy a Tisza-parton télen-nyáron a gáton kellett ülni (hátsó tenyértámasszal, szigorúan egy ugrásból felhuppanni, különben béna vagy, az tökmindegy hogy széthorzsolta közben a beton a derekad meg a segged), úgy volt szinte kötelező a Széchenyi téri és Stefánia menti padok nem rendeltetésszerű használata. Nem rongáltunk, nem garázdálkodtunk, de tuti, hogy a normál ülésen kívül minden másra használtuk a padokat. Hagyok időt felidézni... Igen. Tényleg. Mindenre... Csókok, szerelmek, szerelmes csöndek vagy hangos évődések, összebújások, kabát alatti félszeg simogatások, ölbehajtott fejek, karfán pihenő lábak, támlán ülő bagózások, filózás és romantika - leírhatatlan, meghatározó és örök emlékek. Nem is létezhetett tartalmasabb szórakozás, mint a malacfa alatt italozni, hatan egy padon, amin amúgy hárman is szűken lehet elférni, és nevetni, rengeteget nevetni, de annyit, hogy izomláz legyen az arcodban. Szinte kimondatlanul könyörögtünk, hogy ne legyen vége a péntek estének, mindig olyan volt, mintha az utolsó lenne, pedig másnap ugyanúgy, ugyanott folytattuk. Később a borfesztiválok mámoros hangulata darált be minket menthetetlenül - ez nálam azóta is tart, de feltételezem, nem vagyok ezzel egyedül.

Sokszor róttuk az utcákat, tereket, de sosem lézengtünk csak úgy, bandázásainknak mindig volt valamilyen komoly vagy komolytalan célja. Ilyen cél volt például a kémkedés, amikor is számunkra fontos célszemélyek után kajtattunk titokban. Social media híján akkoriban nem lehetett egy-két kattintással bárkiről bármit azonnal megtudni, így elég vicces és kalandos nyomozásokat folytattunk, majd rém büszkék voltunk magunkra, hogy még csak le sem buktunk közben.
Alapvetően soha nem korlátoztak a szüleim, mindig mehettem bárhová, két szabály volt csak, meg kellett mondanom, hogy hol leszek, és hogy kivel. Ez a két információ máris biztonságot jelentett. Az idők, az emberek, a kapcsolatok változnak, de jó érzés tudni, hogy néhány dolog mégis állandó: ha ma megkérdezi anyukám, hol leszek és kivel, ma is azt felelem: Szegeden, Veletek.

Szeretett városomnak, Szegednek, 2019 őszén,

Kata

Nem volt jellemző kislány koromban, hogy anyu herceggel meg fehér lóval, várbörtönből kiszabadító, örök szerelemről szóló mesékkel tömte volna a fejem, vagy egy idilli család alapításának vágymagjait, mint a női princípium beteljesítését vetette volna belém. Felnőttem, mint az átlag magyar rendszerváltó szülők lánya, kicsit rebellisen, de azért alapvetően szófogadóan. A család intézményét mindig tiszteltem, annak ellenére, hogy halvány fogalmam nem volt róla, milyen rohadt nehéz a társadalom eme legkisebb egységét napi szinten menedzselni - csak felnőtt korom hajnalán kezdtem megsejteni, hogy ebben a menedzsmentben igazából anyu a főnök, mi több, a legfőbb felelős.

Nem mondanám, hogy iskoláim után valódi belső vágyam volt a családalapítás, inkább csak sodródtam. Gyermeket szerettem volna, de ez az érzés igazán csak a társamra tálalás után mélyült el. Nem volt bennem soha idealizált családkép utáni sóvárgás, ahol "apa mosdik, anya főz", de az "együtt lenni jó" - részt azért ki akartam próbálni.  Sosem vágytam nagy házra, sőt, belvárosi lányként a kertvárosi nyugihangulat valósággal irritál, nem kell nekem szép autó és labrador, de fényképésszel elkészíttetett púderes karácsonyi vintage-fotósorozat sem, amin hatvankilósra volnék retusálva és tűsarkúban, bárgyún mosolyognék a gyermekemmel teljes természetességgel, miközben az járna a fejemben, hogy oké, ez is pipa, látjátok, milyen fasza csaj vagyok, ugye?
Na, hát az van, hogy mivel a fenti látszatdolgok fontosságával gyerekkoromban hál' Istennek nem oltottak a szüleim, viszonylag reálisan - bár sokak szerint inkább pesszimistán és cinikusan - tekintek a világra és magamra is, nincsenek elrugaszkodott vágyaim (ami nem céltalanságot és tervek nélküli életet jelent!), és sosem gondoltam, hogy feleségnek, anyának lenni könnyű. De azt sem, hogy ennyire piszok nehéz.
Annyi mindent csináltam már nagy szenvedéllyel eddigi életem során, hogy bíztam benne, ezt a létformát is imádni fogom. Imádom is, csak néha jó lenne elmenni szabira... Pár napra... Hétre... EGYEDÜL! Annyi területen, munkahelyen adtam már az erőm, türelmem, kreativitásom, megbízhatóságom, szervezőkészségem, hogy azt reméltem, itt is helytállok. Valóban, helytállok, de néha azonnali hatállyal felmondanék. Érzem, hogy fáradok, és ez megrémít. Félreértések elkerülése végett, NEM az anyaság fáraszt. Sokkal inkább az anyaság kéretlen csatolmányai, a monotonitás, a háziasszonyfíling.
Néha eljátszom a gondolattal, milyen lenne ma az életem, ha nem kellett volna annyit küzdenünk a kisfiunk megfoganásáért, ha lombik nélkül sikerült volna, ha nem harminchét, hanem mondjuk huszonhét évesen szültem volna, ha nem éltük volna át a poklok poklát gyermekünk szívbetegsége kapcsán, ha két év alatt aludhattam volna három óránál többet egyhuzamban, ha nem állna belém az ideg minden egyes köhintése után a szívére gyanakodva,  ha nem alakult volna ki közben a kiszakadt gerincsérvem - fogalmam sincs, mi lett volna, ha... Hiszen nekem ez a normális, ezt élem, ebben vagyok. Annyira szeretem a fiam, hogy azt szavakkal elmondani nem lehet. Ugyanakkor iszonyú kimerültséget érzek, idegileg, testileg, de szellemileg leginkább. Bedarálnak a napok, tökmindegy ugye, hogy hétköznap vagy hétvége, egy totyogóval minden nap egyforma a rutin. Persze, nem a programnélküliségről beszélek, mert folyamatosan jövünk-megyünk, hanem pl. a napi öt étkezés prezentálásáról (mégse egyen má' szegény gyerek mindig sültkrumplit), pisimisi és kaksimaksi mennyiségi és minőségi ellenőrzéséről, az ő eltávolításukról, a szabadban eltöltött idő és a fejlődést elősegítő játékok mefelelő arányú elosztásáról, a nonstop házimunkáról, a minőségi idő szervezéséről a férjemmel és a család többi tagjával, a nullahuszonnégyes készenlétről. Biztosan ismeritek a mémet: Pihenj, amikor a baba pihen, egyél, amikor a baba eszik, vasalj, amikor a baba vasal. Én nagyjából ezen elvek mentén viszem a háztartást, vasalni csak kéthavonta egyszer szoktam, mikor észreveszem, hogy hites uram már megint vett inkább egy új inget, mert vagy mind vasalatlanul vagy még szennyesen áll halomban. Röndös embör amúgy, szóvá nem tenné soha a vasalatlanságot, sőt, maga is megcsinálja, ha van rá ideje. De ez az, hogy nincs idő, legalábbis én házimunkára gyűlölök időt fecsérelni, mert folyton úgy érzem, hogy azt az időt a gyerekemtől/férjemtől/magamtól veszem el. Márpedig nem lehet mindig rendelni a kaját, meg új inget venni, de ha mégis, mosogatni, mosni, takarítani csak kell.

Emberem dolgozik, mert pénzt is kell keresni valakinek, egy nap meg csak huszonnégy órából áll, így az otthoni feladatok nagy hányada nyilván az enyém. Persze a gyerekkel kapcsolatos tennivalókat kezdettől fogva megosztva csináljuk, de csak késő délután és este, meg hétvégén, hisz a hétköznapok túlnyomó részében egyedül vagyok. Csakhogy mindez már eléggé nyomaszt, nap mint nap beszippant és kiköp. Nem a gyereknevelés, hanem az otthonléttel járó halálunalmas mindennapok megterhelőek nekem. Felőröl az egyhangúság. Főzni egyébként szeretek, de csak ha nem muszáj. Nem vagyok az a típusú nő, akit feldob, ha egy új sütireceptre lel, de az sem, akinek örömet okoz, ha házikosztot dobozolhat minden nap a férjének útravalóul. Nyilván vannak dolgok, amelyek boldoggá tesznek, kikapcsolnak, de csak rövid időre tudom őket élvezni. Mert az edzésnek vége lesz, menni kell haza ebédeltetni, a párommal eltöltött randivacsora után sem tudja mama éjfélnél tovább ringatni a gyermekünket, a barátnős ebédről haza kell menni altatni, a minimális számú esti csajos kimaradásnak is 11-kor véget kell vetni, mert ébred a gyermek éjjel, laktáló emlőimért sírva. Van tehát segítség (hálás vagyok, Anyu!), de olyan jó volna, ha lazulhatna kicsit a napirend.
Van előttem azért jó példa. Ötgyermekes Ági barátnőm például - aki bruttó száz évet volt gyesen - a bizonyíték arra, hogy azért viszonylag ép elmével túl lehet ezt élni. Bár otthonbörtönében töltött utolsó hónapjai alatt igencsak mondogatta, hogy már nem bírja a napi rutint, meg hogy képtelen magát kipihenni (az ő szavaival: "jaj Katám, nem bírom egész nap a csörgőt rázni, pihenni akarok, de nem tudok leülepedni"), azért mégiscsak megcsinálta. Belé kapaszkodom.

Anyukám szerint az a baj velem, hogy ellenállok. Ellenállok egy olyan helyzetnek, amit most úgysem lehet másként megoldani. Jobb lenne, ha nem küzdenek ellene, hanem elfogadnám, hogy amíg a gyermekem kicsi, és én otthon vagyok vele, addig ez a dolgok rendes körforgása. Ha ezzel kibékülnék, akkor nem is érezném annyira vészesen fojtogatónak. Bizonyára igaza van, a saját szemszögéből, én viszont valahogy furán vagyok összerakva, mert nem vagyok képes ebben megnyugodni.
Kaptam már epés megjegyzést, mikor azt mondtam, szeretnék újra dolgozni. "Micsodaaaa?? Élvezd ki, amíg otthon lehetsz!" (kategorikus imperatívuszban, mintha az írná le a jó anya fogalmát, hogy hány hónapot tölt az illető a háztartásban). Aztán olyat is susogtak foghegyről, de érezhető megvetéssel, hogy "Szíves babát bölcsibe adni... Nem sajnálnád?" Na bumm... Hál' Istennek rendelkezem annyi önismerettel és önbecsüléssel, hogy jóanyaságom saját magam felé sosem kérdőjelezném meg mások véleménye alapján. Épp elég, ha a gyermekem tudja, érzi, hogy mennyire szeretem, és számára érzelmileg mindig elérhető vagyok. A kisfiam iránti szeretetem végtelen, ettől teljesen független az a diszkomfort érzés, az a hiánymotiváció, amit jelenlegi élethelyzetemben érzek.

Nem könnyíti meg a dolgom a társadalom sem, hisz valahogy még mindig elvárások hada támasztódik az otthon lévő kismamákkal szemben. Mint mondtam, nekem van pofám kiállni magamért és bevallani, hogy sokszor inkább kilőném magam a Holdra, minthogy még egy napot le kelljen toljak gyesen - csakhogy ez a fajta kendőzetlenség nem népszerű ám. Görcsanyák körében főleg nem. Tudjátok, ők azok, akik a tökéletességre hajtanak, akiknek fontos a kifelé mutatott perfekt családi kép, de közben kb. így éreznek, mint én, csak nekik sokkal szarabb, mert még maguknak sem merik mindezt bevallani. Olvastam egy pszichológiai tartalmú cikkben, hogy nem a negatív gondolatok és érzelmek betegítenek meg, hanem az elfojtottak. Ez nagyon megfogott. Minek, kinek játsszák a tökéletest, ha egyébként belül szenvednek? Többek közt ezért sem igazán szeretek  játszótérre és anyukás közösségekbe menni, mert ott aztán egyből szembesítenek az általuk vélt hiányosságaimmal. Ha én cukrászsütit viszek, akkor tuti, hogy mindenki más házi készítésű finomságot (jelzem, minden tiszteletem azé az anyukáé, aki tud gyerek mellett sütögetni, én erre nem vagyok képes.) Ha én netán elmondom, hogy nehéz napokat élek, rögtön feltűnik egy ikszgyerekes szupimutti, aki rámtromfol, hogy hahh, egy gyerekkel könnyű. Persze, én ezen maximum mosolygok, közben gondolatban elküldöm a sunyiba, de arra nagyon ügyelek, hogy véletlen se szólaljak meg, mert akkor elkezd traktálni jótanácsokkal meg gyorsan elkészíthető sütireceptekkel és sosem szabadulok...

Szóval, míg anya anyának farkasa, addig baromi nehéz a társadalom többi tagjának lenyomni a torkán, hogy amúgy mi, otthon lévő nők valójában rohadtul megfeszülünk ám. Attól pedig sajnos még mindig fényévekre állunk, hogy felfogjuk, különbözőek vagyunk és ezerféleképp lehetünk jó anyák, asszonyok. Persze nem sajnálat kell, hanem némi együttérzés, esetleg valós segítség, akkor kevesebben éreznénk úgy, hogy elbuktunk ebben a szerepben.

Azt hiszem, nekem sem más elfoglaltság kell, hanem szabadság. Nem a porszívózás fáj, hanem az, hogy ez nekem ilyen hosszú távon nem önazonos feladat. Megcsinálom, nem büdös a meló, de képtelen vagyok elfogadni, hogy nekem ennyi jut most, még ha tudom is, hogy ez csak időlegesen van így. Ha valamit megoldottam, megalkottam, új inger kell. Folyamatosan keresem az áhított boldogságot, és nem tudom beérni rutinszerű mindennapokkal.  Nyughatatlan vadlónak érzem magam, akit betörtek, pedig én a domboldalon akarok lefelé vágtatni, lobogó sörénnyel, akár az ismeretlenbe is... Csak vágtathassak végre, megint. Régi, de még lángra lobbantható szenvedélyemmel remélem, hogy nincs már messze a nap, amikor végre újra kiengedhetem a hajam.

Sokáig gondolkoztam mostani bejegyzésem összeállítása közben, hogy hogyan is rázzam gatyába az írásom, mert felindultságom miatt csak ömlöttek belőlem a háborgó gondolatok. Zaklatottságom oka, ami a mai bejegyzésem vázát adja: a Gyermekmentes övezet nevű FB-oldal, és leginkább az oldalon szereplő hozzászólók gondolatai.

A számomra érthetetlen gyűlölet betámadása helyett szokásomhoz híven megpróbálom inkább azokat a tényezőket boncolgatni, amelyek ide vezettek, hogy egy ilyen oldal ötlete egyáltalán kipattanjon valaki fejéből. Jóllehet, nem vagyok pszichológus de véleményem, kérdéseim mindig vannak önmagamhoz és a világhoz, hiszem, hogy ez a személyiségünk fejlesztésének, önmagunkon való munkálkodásunknak az alapja.

Mit jelent egyáltalán a gyerekmentesség? 
Ki a gyerekmentes? Aki nem akar gyereket? Aki akar, de egészségügyi okokból nem tud szülni? Aki akar, de nincs párja? Aki azt hiszi, hogy nem akar, de igazából csak nem találta meg még a megfelelő társát, mert ha megtalálja, később akarni fog? Aki karrierista? Aki utálja a gyerekeket? Egyáltalán miért van szükség ilyen típusú skatulyára? Miért kell csoportba tartoznia egyeseknek azért, mert az életük egy fontos - és jelzem, teljesen magánjellegű - szegmensében van egy vállalt döntésük, vagy egy élet hozta helyzetük, vagy egy bizonyos véleményük? Én igazából mindegyik megközelítést meg tudom érteni, a gyerekvállalással kapcsolatban több véleménnyel is tudok azonosulni. Egy dologtól viszont nyílik a bicska a zsebemben: ez pedig a másik ember becsmérlése, bántása, vagy akár csak cinikus kifigurázása, csak azért, mert az másként vélekedik egy helyzetről. A fent nevezett FB-oldalt ezért érzem kifejezetten ártónak, mert borzalmas indulatok melegágya, a gyűlölet szításának nyílt eszköze. Noha az oldal leírásában árnyaltak a csoportot összefogó gondolati alapok, a kommentekből kiderül, hogy durva és konkrét embergyűlölet az a vezérmotívum, ami mellé a tagok lájkjelüket teszik. Csak néhány példa:

Sokak szerint a kormány gyűlöletkampánya vezetett ide - igen, van ebben valami. Ami az ország vezetésében zajlik, az ellenségkép kialakítása, a módszeres félelemkeltés mind olaj a tűzre. De ez nem egyedüli és legitimálható indoka annak, hogy az egyes ember utálja a másikat. Az egyénnek mindig van felelőssége, nem háríthatjuk ezt át senki másra. Mindig van döntési lehetőség azt illetően, hogy kimondok/leírok valami gyűlölködő gondolatot, vagy sem.

De térjünk vissza magához a gyerekmentes elnevezéshez - amely szótól egyébként jóérzésű ember alapból is iszonyodik szerintem - és ízlelgessük kicsit. Cukormentes, laktózmentes, gluténmentes, füstmentes - hogy csak néhány hasonló mentes dolgot említsek. Mit is jeleznek ezek a bélyegek? Olyan dolgoktól való mentességet, amelyek a fogyasztónak, felhasználónak egyéni érzékenysége miatt ártalmasak, károsak, veszélyesek. Most mondjuk ki újra, az előző mondatot továbbgondolva: gyerekmentes. Érezzük ennek a szónak a súlyát? A gyerek nem káros, a gyerek nem ártalmas, a gyerek nem veszélyes. A gyerek EMBER! Embert embertől pedig nem mentesítünk, mert az rettenetes következményekkel járhat, igazolta ezt a tényt a történelem, sajnos több ízben is.

Félreértés ne essék, nem vagyok egy véranya (hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek), egyáltalán nem azt állítom, hogy mindenkinek szülni kell, sőt, képzeljétek, egyáltalán nem érdekel, ki szül és ki nem, drukkolok annak, aki szeretne, megértem azt, aki nem, és ennyi. Mert semmi közünk a másik ember magánéletéhez. Ily módon mélyen sért és bánt, ha bárki (akár általánosító megjegyzéssel is) ítéletet mond rám, vagy bármely gyermekét nevelő családra. Attól is rázott a hideg még gyermekem születése előtt, mikor azt mondták, "Majd megtudod, ha gyereked lesz." Sok mindent megtudtam, de semmi olyasmit nem, amit ez a vészmadárkodás tanított volna nekem. Pl. nem szólítom szerelmemnek a kisfiam - noha mikor egyszer ezt a témát boncolgattam egy FB-posztomban, rengetegen dörzsölték rám a tenyerüket, hogy majd megtudom. Hát nem. Nem vagyok az a babakocsival tülekedő fajta anyuka sem, mert nem gondolom, hogy gyermekem miatt előjogok illetnének meg. De azt az irányt mindenképp visszautasítom, hogy a gyerekeket bárki is gyűlölje. Gyerekmentes címkével ellátni bizonyos helyeket szerintem nem szerencsés. Noha értem én, hogy ezt azért nem a gyűlölet motiválja, de nem lenne-e jobb finomabban fogalmazni? Pl. ugye vannak családbarát, bababarát hotelek, ahová egyértelműen gyermekeseket várnak, és vannak csendes wellness programot kínáló fürdők, vagy belépési korhatárt kikötő edzőtermek, mozik, színházak, ahová nyilván eszünkbe sem jut örökmozgó és sikítozó kétéveseket bevinni. A két dolog békében megfér egymással. Szerintem mindenki tud a vérmérsékletének, zajtűrőképességének megfelelő kikapcsolódási lehetőséget választani. Ha pedig nem pihenésről van szó, hanem a mindennapi élet szükséges dolgairól (pl. ebéd egy étteremben), annak igenis részei a gyerekek, merthogy ők elsősorban EMBERek, nem pedig kitiltandó, nemkívánatos szörnyetegek. A Gyerekmentes övezet FB-oldalán egyébként egyáltalán nem a felnőtteknek ajánlott pihenési és szórakozási lehetőségekről van szó - bár, elsőre én is naivan azt hittem - hanem durva hangulatkeltésről, a gyerekek és a szülők megbélyegzéséről.

Részemről nem fárasztom babasztorikkal a nem családos és/vagy szingli barátaimat, minthogy nem is viszem minden társaságba magammal a gyermekem. Szeretek egyedül, magamban időt eltölteni, és tudatosan dolgozom azon, hogy ez így legyen mindig. Hisz ugye, üres kancsóból nincs mit tölteni, ha én nem vagyok teljes és jó magamban, akkor a gyerekemnek sem tudok mit átadni. Márpedig a gyerek elvesz magának belőlem, ha teljes vagyok, ha nem, "lerágja az anyja húsát is", ahogy Vekerdy mondja. De határozottan visszautasítom azt, hogy ezért a gyermekeket általában gyűlölni kellene. Hisz egyik élet sem értékesebb/értéktelenebb a másiknál! Nem vagyok több azzal, hogy anya vagyok, annál, aki nem az. És ő sem több nálam. Csak más az út, amit járunk. Semmi szükség egymást ezzel a mércével értékelni. 
Hasonlóan sok bántás éri a gyerekek mellett a szülőket, különösképpen az anyákat az említett FB-oldalon, de a való életben is. 

Ilyen sületlenségeket csakis a butaság és a rosszindulat félelmetes kombinációja adhat ki. Úgy beállítani az anyaságot, mint értéktelen mártíromságot, és a gyermeknevelést nem munkának tekinteni, a gyermeki csintalan viselkedést a szülőség csődjeként aposztrofálni számomra gyalázat. Senkinek sincs joga ehhez, főleg olyasvalakinek nem, akinek a gyermekneveléssel semmi tapasztalata nincs. 

Hogy elfogultsággal ne vádoljatok (és értsétek, nem a gyermektelenséggel van gondom!), nézzünk meg kicsit egy másik perspektívát is. Böjte Csaba Testvér nyilatkozata az apaságról ugyanilyen módon felháborít: "Gyermeked születése tesz férfivá téged, nélküle egy elkezdett torzó, egy be nem fejezett vázlat vagy! Ezt akarod?! Önző vén legényként akarod leélni életed?" Ez nekem legalább annyira fájdalmasan demagóg hozzáállás és indokolatlan beleavatkozás az egyes ember életébe külső megmondóként, mint a gyermekmentes csoporttagok megjegyzései. S bár Csaba Testvér sok gyereket nevel, tisztelem a munkásságát, ezt a hozzáállást nem tartom helyénvalónak éppen tőle. Mintha épp csak azt nem mondta volna, hogy a családalapításon múlik a férfiak üdvössége. 
Hasonló módon nem tetszik egyébként az az általános vélekedés sem, miszerint a család csak úgy "szent", ha apa-anya-gyerek alkotja. Persze, ez az ideális, de szerintem csakis akkor, ha ez a modell harmonikusan működik. Biztos furán veszi ki magát, hogy keresztyén, házas emberként ilyet mondok, de úgy érzem, ez a klasszikus családmodell már nem sokáig tudja megállni a helyét a folyamatosan változó világunkban. A mi házasságunk kegyelemből tud működni, és azért, mert iszonyatosan sokat dolgozunk rajta mindketten. De el tudom fogadni azt is, ha valaki ebben elfárad. Mikor Magyarországon minden második házasság válással végződik, és teli vagyunk bántalmazó kapcsolatokkal, lelki és/vagy testi abúzust elszenvedő gyerekekkel, engem elgondolkodtat, hogy miért idealizáljuk társadalmi szinten még mindig a házasságot. Ha valami ilyen gyakori, mint a kapcsolatok bomlása, azzal foglalkozni kell, nem üldözni. És ily módon be kellene fejezni az egyedülállók stigmatizálását is. Igen, mondom ezt épp a házasság hetében.

József Attila azt írja, "kit anya szült, az mind csalódik végül". Igaza lehet. De ha csalódunk is, vizsgáljuk már meg magunkat előbb, és ne bántsunk másokat. Szóval se. Persze, jogosan gondolhatjuk: akinek nem inge, ne vegye magára a bántást. Bizonyára én is elmehettem volna emellett a bizonyos  FB-oldal mellett legyintve, hisz végülis nem nekem szól. Csakhogy számomra a társadalmi felelősségvállalás itt kezdődik. Hogy nem fordítom el a fejem, ha ilyesmit látok. Hogy felemelem a szavam a felesleges gyűlöletszítás és agresszió ellen. Ha máshol nem is, legalább a saját blogomon megtehetem ezt. Mindannyiunk védelmében.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én rendkívül uncsinak tartom már ezt a szuperanya vs. szaranya - viaskodást. Tudjuk, elmondták már sokan, sokszor: nem kell senkinek megfelelni a gyermeknevelést illetően (sem), nem kell a Szomszédpistikévél meg a Bezzeglujzikával versenyeztetni a Sajátbencikét, ciki ez a hashtag-szaranya-szöveg is. Ami viszont még ennél is jobban kezd irritálni, ez az önmarcangoló kínlódás, a "belehalás" az anyaságba.

Persze, értem én, hogy baromi nehéz. Élem is. Sőt, én is szoktam rinyálni nem keveset egy-egy szarul sikerült nap vagy egy kétszázadik át nem aludt éjjel után. Le tudnám kiabálni azt is, aki azt mondja, fáradt, mert kétszer is megébredt a gyerek éjszaka, miközben az enyém két óránál többet egyhuzamban még életében nem aludt... Azokat meg egyenesen megtépném, akik az utcán rángatják a gyereküket, meg csúnyán beszélnek vele, csak mert az idegesíti őket. Fogalmuk nincs, milyen kincs egy egészséges gyerek. Egy biztos: akárhogy is próbálja az ember függetleníteni magát másoktól, ítéletektől, azok valahogy mégis mindig bekúsznak az agyába. 
No de miért is kell belehalni az anyaságba? Miért kell szenvedni attól, amit önként vállaltunk, annak ellenére, hogy tudtuk, nehéz lesz? Miért érzik azt az anyukák, hogy magukra vannak hagyva a gyereknevelésben, háztartásban? Miért hat ránk megsemmisítően egy-egy neveléssel kapcsolatos beszólás? Miért érezzük úgy, hogy egyedül kell helytállnunk, mikor a gyerekvállalás két felnőtt ember közös döntése volt? Ezekre a kérdésekre hosszú és kimerítő válaszokat tudnék adni, de mivel említettem, mennyire unom a témát, inkább nem nyilvánítok erről véleményt. A humor nekem mindig segít a túlélésben, így önsajnáló picsogás és elméleti fejtegetés helyett bemutatom inkább a szuperképességeimet, amelyeket gyermekem születése óta fejlesztettem ki, annak érdekében, hogy én magam ne haljak bele az anyaságba.

#1. Alvás? - nem köll az... 
Még emlékszem, milyen jó volt főiskolás koromban egy-egy átmulatott hétvége után vasárnap délben ébredni, anyu húslevesét reggelizni, majd visszabubukálni, háborítatlanul tenni a semmit egész nap, majd ismét tíz órát aludni, és szintén délben indítani a hétfőt (én így is stréber voltam, mert az igazi főiskolás ugye kedd reggel kezd és max. csütörtökön délben teszi utoljára tiszteletét az intézményben). A munkával töltött 13 év alatt nyilván beállt normálisra az alvás—ébrenlét aránya, viszont a terhességet gyakorlatilag átaludtam (veszélyeztetettségem okán ipari mennyiségű seduxennel), így marhára nem volt kellemes kilenc hónap kábulatból nullahuszonnégyes szolgálatba csöppenni egyik napról a másikra. Ám inszomniám tizenhat hónapja alatt megmutatkozott ama szuperképességem, hogy alig két óra alvással is életben tudok maradni, sőt, másnap képes vagyok egész vállalhatóan viselkedni (kivéve, ha megkérdezik: "Na, és átalussza már az éjszakát?"...). 
Ha sikerül a dedet elalvásra bírni, de nem sikerül a saját ágyába áthelyezni, na akkor van gebasz, mert mi, gyönyörű, ámde nagytestű Botházyék nem férünk el hárman a franciaágyon, illetve alvás céljából elférnénk, de a bébi éjjel brékel, amit több belső szervünk is sérelmez már. Erre ki kellett tehát fejlesztenem azt a szuperképességem is, hogy hogyan aludjak húszcenti széles ágyperemen, kiskezekkel, kislábakkal vagy épp pelenkás popóval a számban - simán megy!

#2. Gyors vagyok, mint atom 
Amilyen megfontolt és ne kapkodjunk - típusú nő voltam rég, most olyan futamokat mutatok be a lakásban, mint egy versenyló. Két másodperc alatt gyorsulok százra, és menten ott termek a kiságynál, amint picit is másképp szuszog a gyermek. Sokszor olyan iramban kelek ki az ágyból, hogy még látom magam feküdni. Ehhez a képességemhez szorosan hozzátartozik a helyből távolugrás hangtalanul, amit magam sem tudok, hogy aprócskának neméppen nevezhető testemmel hogyan is tudok kivitelezni - de működik. Ebben a versenyszámban azért a férjem is dobogós ninja, neki már csak azt kell gyakorolnia, hogy a művelet közben a kislábujja elkerülje a bútorsarkokat, és akkor talán a hangtalan ugrás utáni válogatott káromkodásokra sem fog felébredni a gyermek. 
Aztán ott van még a folyamatosan potyogó tárgyak/ételdarabok/törékeny dolgok halmaza, amelyek leesését szenzoraim már az elmozdulásuk előtt jelzik. Előre tudom, hogy mikor mi akar leesni, és elkapom. A zuram szerint simán jobb vagyok, mint Angelina Jolie a Mr. és Mrs. Smith vacsorajelenetében, amikor a teli vörösborosüveget elkapja a fehér szőnyeg fölött.

#3. Bármit megcsinálok félkézzel (méghogy kézzel... fél lábbal, meg szájjal!)
Benedekünk születése utàn röviddel bebizonyosodott, hogy ő bizony többemberes baba - ez egy létező fogalom (nem én találtam ki), dr. William Sears amerikai orvos beszélt róla először. Azokat a babákat értette alatta, akik több igényt mutatnak társaiknál: nehezen alszanak el és gyakran kelnek, nem hajlandóak egy percre sem szem elől veszteni az édesanyjukat, és ha valami nem tetszik nekik, éktelen sírással töltik ki akár az egész napot. Az anya egy idő után már nem tépelődik, hogy ma éppen mi bántja szeme fényét: fogzás, hasfájás, növekedési ugrás, front, oltás…? Valami úgyis mindig bántja. Ezeket a babákat ma is klasszikusan “hasfájósnak” bélyegzik – pedig nagyon gyakran nem a hasuk fáj, általában csak azt szeretnék megkapni, amit minden baba: folyamatos testkontaktust és megfelelő mennyiségű és minőségű ingert. Minden baba erre vágyik, de a többemberesek valamivel vehemensebben kérik. Szóval, mivel Benedekünk nem a klasszikus "eszik-alszik-szépen elvan" - modell, én gyakorlatilag semmit, de szó szerint semmit nem tudtam csinálni nélküle kb. egyéves koráig. Az apukáján kívül senkivel nem maradt meg, saját magával főleg nem. Mostanra felfejlődtünk odáig, hogy ha főznöm kell, nem okoz gondot a zöldségpucolás félkézzel, oldalamon a gyermekkel (szoptatás közben sem...). Remekül nyitom ki a mosógépet, és ugyanilyen profin szedem ki a ruhákat belőle - lábbal. Ha netán rámfonódva szenderülne el a gyermek, profin tekerem le/fel a fűtést a lábujjaimmal, minthogy ügyesen szedek össze lábbal bármit, amire szükségem van az ágy "lábsugarú körzetéből" (a tárgyak súlyától és alakjától függetlenül!) a csokitól a telefonomon át a német szótárig. Na jó, utóbbi volt már, hogy a pofámba zuhant... A lépcsőházi cipekedés és ajtónyitás szájjal (foggal) szintén alap már.

#4. Minden testrészemmel hallok és 360 fokban látok. 
Mikor a fiúk elalszanak, akkor szoktam fülhallgatóval zenét hallgatni, vagy egy-egy videót megnézni. Namármost a fülem "foglalt", de mégis meghallom a gyermek bármely kis moccanását, így arra a szuperképességemre jöttem rá, hogy tulajdonképpen egyéb testrészeim is képesek a hallásra. A látásom is kifinomultabb lett, bár azt már tanárként majdnem tökélyre fejlesztettem, mostanra tényleg mindenhol van szemem.

#5. Tudok egyszerre háromfelé beszélni
Mindig pipa voltam, mikor régebben a már gyermekes barátnőim felhívtak, és sosem tudtunk normálisan beszélni, mert miközben velem kommunikáltak, a gyermeküket is instruálták, így olyan volt, mintha senki nem figyelne senkire. Hát pedig de! Én még egy harmadik féllel, a bolti pénztárossal is tudok beszélni, miközben telefonálok és a gyerekemnek érvelek, hogy miért nem feltétlenül szükséges most egy teljes bolti polcot lerámolnia.

#6. Képes vagyok folyamatosan pakolni és takarítani, anélkül, hogy ez meglátszana a lakáson
Ez a legkiborítóbb szuperképességem. Köztudottan gyűlölök a főzésen kívül minden házimunkát, mégis belső késztetésem lett a suvickolás, nehogymá' retekbe' lögyön a gyerök, ugye... Egy helyébe mégis mindig valahogy három mosatlan terem, a vajaskenyér persze hogy mindig pofával lefelé esik le, minthogy az is fix, hogy mindig spenótevés közben kell Benedeknek tüsszentenie, természetesen a fehér fallal szemben. És még nem is tartunk a zsírkréta kontra szőnyeg - korszaknál. (A popsikrém kontra bútorok - korszakban lubickolunk.)

#7. Simán kicserélem a bukés kakis pelust úgy, hogy az ebédet még le se nyeltem
Gusztustalan? Dehogy, időhatékony. Korábban ez elképzelhetetlen volt számomra, pedig bölcsivezetőként sok kakában volt részem, nem tudtam megszokni a peluscsere illatait, mindig kavargott a gyomrom. Most meg... Meg se kottyan a dolog, evés közben sem.

#8. Improvizálok
A béna gyerekdalok szövegeit lecserélve gondolkodás nélkül képes vagyok saját (még idiótább) szöveget imprózni, majd végtelenített verzióban (elalvásig) előadni, úgy, hogy az rímel is. Hogy ez miért is jó? Mert engem legalább szórakoztat... Igazság szerint ebben amúgy apa a legnagyobb király, de magam is remekelek néha. Így született pl. az imént a következő gyöngyszem: 

Benedeknek kicsi lába

bemászott az any'arcába, huzsedáré-huzsedom. 

Vegyed ki azt innen fiam,

hogy aludjunk így el, bimbam, huzsedáré-huzsedom. 

Betakarlak százszor be-be,

a szemedet csukjad má' be, huzsedáré-huzsedom. 

Elalszik itt az anyád is,

hátán fekszik az apád is, huzsedáré-huzsedom. 

Ha a hátán fekszik apa,

horkolni fog ajajajja, huzsedáré-huzsedom.

A végére hagytam azt a szuper képességem, amelyre a legbüszkébb vagyok: 
#9. Tudok éjjel gyerekkel a karomban vécézni, kitörölni az alfelem majd felhúzni a bugyim pofáraesés nélkül, úgy, hogy tulajdonképp alszom közben. Ezt nem is fejtegetem tovább.

Mostanában megy az a társadalmi célú (inkább magyarszaporítási célú) reklám, amelynek szlogenje az, hogy "Szülőnek lenni a legnagyobb kaland, ne hagyd ki!" - noha a reklám "ne hagyd ki"- részét aggályosnak tartom (ne mondják már meg, hogy mindenki szüljön, aki nem akar vagy nem tud, annak miért kellene), kalandnak is inkább a hullámvasutazást nevezném, nem a gyereknevelést, azért van ebben valami kis igazság. Az agyad lenullázódik (esetemben már erősen mínuszos), a tested a végletekig leharcolt, az idegrendszered tropa, a lakás ganédomb, a kapcsolataid megtépázódnak - mégis minden nap újra kell kezdened a rutint. Nevess picit az egészen, úgy könnyebb. Anya vagy. Szuperhős vagy. Csoda vagy. Ne halj bele.

Testünk motorja, lelkünk mozgatója, és ennél még sokkal-sokkal több, csodálatos pumpa, amelynek örök mozgása az életünk kezdetét, elfáradása pedig a végét jelenti. Belegondoltál már, milyen tökéletes isteni alkotás a szíved? 

Én sem. Soha. Amióta viszont Benedek szívbetegségére fény derült, egyre többször mélázom a szív csodálatos működésén. A tudomány fantasztikus eszközeinek és az orvosainknak hála, az ultrahang által (sok)minden látható, a laikus szemnek is. Nekem az anyai aggódáson túl óriási élmény minden egyes vizsgálat, mert a szememmel látom a gyermekem szívének működését, javulását, fülemmel hallom minden dobbanását - és ez csodálattal tölt el. Keveset, méltatlanul keveset tanulunk erről a szervről az iskolában. Hogy értsem és felfogjam, mi zajlik a gyermekem testében, fel kellett elevenítsem azt a minimális és igencsak megkopott ismeretemet, amit az emberi szívről tanultam. Azóta pedig már látom, mit kell figyelni az ultrahangon, orvosaink mosolyogva konstatálják, hogy "anyuka ezt is jól tudja" - pedig dehogy tudom, hol vagyok én az ő tudásukhoz képest, de érdekel a szívműködés, így mindig figyelek, olvasok és lassan többet kérdezek, mint egy medikus. Te is elfelejtetted már, hogy hogy működik a pumpád? Szerintem tízből nyolc felnőtt biztosan zavarba jönne, ha az alábbiakról (általános iskola...) kérdeznénk. Gyere, "kardiózz" kicsit velem! 

Négy üreg, hogy is van ez? 

A szív két pitvarból és két kamrából áll. A pitvarok szolgálnak a szívbe bejövő vénákból érkező vér fogadására és továbbítására a kamrák felé. A kamrák funkciója a vér kipumpálása a szívből kilépő artériákba. A szívbillentyűk feladata a vér egyirányú áramlásának biztosítása, visszaáramlásának megakadályozása, ugyanakkor megfelelő nyílás biztosítása a vér normál áramlásához. A bal szívrészben a kéthegyű billentyű, a jobb oldalon pedig a három vitorlából álló billentyű választja el egymástól a pitvart és a kamrát. Félhold alakú billentyűk találhatók a jobb kamra és a tüdőverőér, továbbá a bal kamra és a főverőér között. 

Értem én, hogy motor, de mi hajtja? 

Vérkörök - mi hova fut itt tulajdonképpen? 

Ha a szívet gondolatban egy pályaudvarhoz hasonlítjuk, akkor a jobb szívfél az ,.érkezési". a bal szívfél az "indulási" oldal. A nagyvérkör artériás része a szívből az oxigénben gazdag vért szállítja a sejtekhez, és a szív bal kamrájából indul. A nagyvérkör vénás rendszere a sejtektől hajszálérrendszerrel indul és szedődik össze egyre nagyobb vénákba, majd a szív jobb pitvarába ömlik. A kisvérkör a jobb kamrából indul, innen kilép a tüdőverőér, amely a tüdőbe szállítja a szén-dioxidban gazdag vért. Itt megtörténik a gázcsere (CO2 leadása, O2 felvétele), majd az oxigéndús vér a bal pitvarba lép be.

Nyilván rengeteget (és sokkal hozzáértőbben) lehetne még írni a szívműködésről, a vérellátásról, a pumpafunkcióról - én most csak ennyit szerettem volna feleleveníteni. Tettem ezt azért, hogy gondoljunk erre nap mint nap, amikor olyan természetesnek vesszük testünk működését. A szívünk egy életen át dolgozik, akkor is, mikor mi pihenünk vagy épp szórakozunk. Neki nincs megállás. Nem fárad el, pedig nem kíméljük. Képes megszakadni is, ha nagy lelki fájdalom ér. Sokkal több ő, mint egy puszta szerv. Tiszteljük, szeressük, óvjuk, vigyázzunk rá, becsüljük meg a munkáját. Csak ez az egy van belőle. Isten éltesse sokáig szívünket az ő világnapján.

 PS: A témában való elmélyedéshez egy rövid gyakorlatot ajánlok Szombathelyi Nóra személyi edző oldalán, ITT.

Forrás:

tudasbazis.sulinet.hu

infostart.hu/eletmod/2017/02/14

wikiwand.com

Hogy mikor és miért lett a híresen jó magyar vendégszeretetből és nívós vendéglátásból ez, ami most van, nem tudom, de le vagyok taglózva rendesen. Csak ámulok néha, hogy hogy sikerült a színvonalasabb helyeknek is ilyen mélyre küzdeniük magukat. Nyilván mindez egy hosszú folyamat eredménye, meg biztos a fidesz/libsik/komcsik/buzik/migránsok/külföldön dolgozók/elmútnyócév miatt van az egész - nem tudom. Azt viszont tudom, hogy anyám engem még megtanított köszönni, megköszönni és elköszönni, pedig én nem vagyok vendéglátós (ja, anyu az).

Tökmindegy, hogy strandbüfé vagy négycsillagos hotel, főtéri patinás cukrászda vagy romkocsma - lassan egyremegy, akár az árakat, akár a kiszolgálás módját tekintjük. Idén nyáron nem utaztunk el egy hosszabb pihenésre, viszont több hétvégét töltöttünk kishazánk különböző pontjain, turistaként. A vendéglátást  (de tulajdonképpen bármilyen bolti kiszolgálást is) illetően siralmasak a tapasztaltaink. 

Toljuk fullba a lángost

A balatoni árakon most nem rugózom. Igazából mi olyan strandolós banda vagyunk, akik nem otthon sült csirkecombbal teli hűtőtáskával járunk le a partra, tehát ha megkívánjuk a lángost, akkor megvesszük a lángost. Nyolcszázért... A simát... Amúgy a fonyódi lángos idén is tökfinom volt, persze, nem éri az árát, de ez van. Itthon jobban felháborított az a lángos, amit valami béna fesztiválon sikerült kifognom, keletlen, sületlen sz@r volt, hatszázért. Mindig elgondolkozom, hogy mi visz rá a lángosvásárlásra újra meg újra, ha rossz is, meg hízlal is, és az ára is nagyon átb@szós, hisz kb. ötven forintból ki lehet hozni (na jó, rezsiköltséggel meg mindennel együtt legyen háromszáz) - valószínűleg az illata miatt válok rendre akaratgyengévé. 

Aperol spritz, "magyarosan" - jóvanazúgy! 

Menő és trendi lónyálnak csúfolják, a sznob csajok piájának tulajdonítják, én viszont csak simán szeretem, a rég múlt camparidzsúzos korszakomra emlékeztet, ezért szürcsiztem idén nyáron is sokszor aperol spritzet. Az olasz keserűlikőr proseccoval, naranccsal és jéggel üdítő és elegáns koktél (is lehetne az ára alapján főleg), ámde találkoztunk olyan hellyel, ahol a likőrt simán bubisvízzel felhúzták, a narancsot és a jeget persze kihagyták, és mindezt műanyagpohárban gondolták elénk rakni, háromezerért. Hogy mi volt a vendéglátó motivációja, gondolta, úgyis piásak vagyunk, mindegymá'? Hát nem tudom, de csúnyán néztünk rá. Azt mondta, ha megigérjük, hogy nem törjük össze (?!?!) a talpas üvegpoharat, akkor átönti abba nekünk... Köszi. 

Hogy a rák egye meg... 

Egyik hosszú hétvégénket egy négycsillagos hotelben töltöttük, okkal feltételezve, hogy a konyhával ott talán nem lesz gondunk. Így is volt, minden ízlett és megfelelő volt a kiszolgálás, egészen addig, míg az egyik előételben egy rákolló konkrétan keresztül szúrta a számat, rendes lyukat hagyva az ajkamon. Vércseppekkel teli tányéromat és a rákolló-eltávolítási tusánkat észrevételezvén a pincér röhögve odajött, és viccesnek gondolva magát, bedobta, hogy "van szájsebész a hotelban, ha kell" , majd szintén röhögve távozott. Nem vagyunk egy humortalan család, de ez nagyon nem volt vicces. Nem különösebben értünk a rákevészethez sem, de a panír alatt azok a befeléforduló éles fogak nem látszottak. Ha ezt valóban így kell feltálalni, akkor aláírom, mi vagyunk a bénák, de ez akkor egy veszélyes kaja - a felszolgáló személyzetet pedig ildomos lenne lecserélni. 

Gyerekkel jöttél? Hogyrohaggyámeg! 

Arról már szót sem ejtek, hogy ha gyerekkel szeretnénk valahol ebédelni, az etetőszéket használat előtt nekem kell letakarítani, lefertőtleníteni, olyan mocskos, hogy legszívesebben nem is használnánk. Eleinte még illedelmesen megkértem a pincéreket, hogy tegyék ezt meg helyettem, de rendre olyan bunkóvá váltak ezért a kérésemért, mintha legalábbis az ételt küldtem volna vissza (bár akkor sem kéne undokoskodni szerintem). 

És hát a babakocsi, a babakocsi mindig baj, mindig rossz helyen van, valakit mindig zavar vagy akadályoz, amit egyébként megértek, de lehet ezt normális módon is közölni, kérni, hogy toljuk arrébb, esetleg lehetne mutatni egy félreesőbb helyet, ahol parkolhat, mert biztosan nem mi vagyunk az első és egyedüli vendégek, akik babakocsival érkeztek, de nem, "ezt ne ide má'!" (hozzá az az igazi gyökér hangsúly...) - és ez még a kedvesebb fajta jelzések közül való. Nem tagadom, ilyenkor belőlem is kijön a dühös tanár, de általában csak mosolyogva visszakérdezek: "Azt szeretné közölni velünk, hogy toljuk esetleg máshová a babakocsit?" Ettől persze begőzölnek, és jól bosszút állnak rajtunk. Pff... 

Na jó, most az egyszer... 

A nagymúltú szegedi cukrászda teraszán se nagyon akarjon az ember meginni egy sört, legalábbis ha ezek a viselkedni képtelen pincérek vannak műszakban. Kértünk valami csapoltat, ami 600-ért volt feltüntetve a táblán, pincérünk mégis 1500-at kért a kettőért. Kérdésünkre, hogy ha egy korsó hatszáz, akkor kettő miért ezeröt, nem volt rest azt mondani, hogy az ár rosszul van kiírva, s közben nem leplezte felháborodását, amiért ezt észrevételeztük. Mondtuk, hogy ez esetben nem vagyunk hajlandóak 1200-nál többet fizetni, mire a pincér szemtelen válasza: "Na jó, most az egyszer... " Mintha még ő gyakorolna kegyet ezzel. Hol élünk?! 

Kézműves fiszem-f@szom mindenhol

Ezt a nem szép, ámde kifejező definíciót egy anyuka blogján olvastam, aki azt taglalta, miért is nem akar szmk-tag lenni, utálja ugyanis a szuperanyák és instamamik közti cicaharcot, ami arra megy ki, ki tud menőbb kézzel készített fiszem-f@szom sütiket prezentálni a sulibulikra és jótékonysági iskolai vásárokra. A vendéglátásban ugyanez megy egy ideje: kézműves sör, kézműves lepény, kézműves lekvár, kézműves kurvaanyja - csak azért, hogy négyszerannyit lehessen elkérni ugyanazért a kacatért. Ha valaki tudja, mondja már meg nekem, mitől más egy kézműves hamburger, mint akármelyik másik. Ő is a kezével vágja fel a bucit, a kezével tömi meg cuccal, a kezével süti a húspogácsát, nem? A legfájóbb a kézműves sör - biztos vannak köztük jók is, de mi pl. nem rajongunk értük. Márpedig tapasztaltuk, hogy ha ezek jelen vannak egy fesztiválon, ott tuti nem lehet normális csapoltat kapni, csak ezeket. 

Külföldön minden más? 

Nem akarok általánosítani, és annyira hülye sem vagyok, hogy azt higgyem, külföldön kolbászból van a kerítés. De néhány dolog eszembe jut. Az egyik, hogy a görögöknél a legputrisabb macskás tavernában is külön hűtő van csak a poharaknak. Olaszéknál is. Így a sör és egyéb nedűk garantáltan hidegen kerülnek a vendéghez. A Jorgoszok meg Mauriziok pedig mosolyognak és kedvesek, nem feltétlenül azért, mert mindig vidámak, hanem mert okosak és belátják, hogy belőlünk élnek, ehhez meg kell a hideg sör és a kedves kiszolgálás. Sok múlik ezen. A másik ez a gyerekbarát-téma. Tökjó pljeskavicát ettünk pl. a múlt héten Palicson, drága sem volt, és még a pincér is kedves volt. A vendéglő kis udvarán minijátszótér állt, így a gyerekek is elfoglalhatták magukat, nem zavart senki senkit. Itthon alig találni valóban gyerekbarát vendéglátóegységet (nem a hotelekre gondolok, hanem sima éttermekre, vendéglőkre).

A harmadik dolog, ami eszembe jutott: anno amikor a férjem Németországban pincérkedett, az első,  amit megtanult: folyamatosan pásztázni a placcot és szemkontaktust keresni a vendéggel. Hogy ha a vendég kérne valamit, azonnal észrevegyék. Logikus. Itthon bezzeg... Szemek lesütve, bóklásznak, ténferegnek, vagy épp izzadva rohannak, szinte borogatnak fel mindent, mert jaj, mekkora a forgalom (pedig nem). Ha leülsz egy teraszra, fél óra, mire észrevesznek, még fél, mire odajönnek és megkapod az étlapot (ha csak innál, akkor is rohaggyámeg), a rendelés leadása és kiérkezése közti időt nem is firtatom, de kábé egyezik azzal, mire a végén kihozzák a számlát. Durván három óra, két süti és némi limonádé, tíz rongyért. 

Apropó, számla! 

"Készpénzkártya?" (hadarva természetesen, így egybe, ,mintha rádtüsszentene, hogy értsed már b@zmeg, hogy te már itt végeztél, és jobb lesz, ha sietve eltakarodsz, persze jattot hagyjál a kis mappában, különben megintcsak  rohaggyámeg) Aztán meg bármit válaszolsz, cöncög. Nem tudom, mennyiből tartana tisztelettel megkérdezni egy mondattal, hogy készpénzzel vagy kártyával szeretnék-e fizetni. Biztos nehéz ez. Minthogy az egyik kedvenc csárdánkba betérve (kilenc húszkor, tízig nyitva van) köszönés helyett a "lett foglalva?" kérdéssel fogadott minket a pincér, szép passzív magyarsággal, de a választ meg sem várta, mert "amúgy mingyá zárunk". Igen... 

Hogy az egyik strandon úgy adták a hotdogot, hogy a virslin rajta volt a műbél, inkább nem is részletezem, ott legalább kaptunk másikat helyette, nem úgy, mint egy fagyizóban, ahol a kapkodós pultos lány leborította átadáskor a gombócot a saját kezére, majd a másik kezével visszatolta a tölcsérbe, úgy adta ide. Gondolta, ez nekünk így is megfelel...

Géza, Benned sosem csalódunk

Tudnám még folytatni a lehangoló sort, de nem teszem, álljon itt egy pozitív példa is: megemlíteném a kevés, általam igazán jó vendéglátósnak tartott ember közül a szívemhez (és gyomromhoz) legközelebb állót, Ásós Gézát és a békési cigányvendéglő csapatát. Legyen szó bármilyen fesztiválról, bármilyen évszakról és időjárásról, az ő konyhája mindig remekel. Nála a kolbász mindig finom, a csülök mindig omlik, az ételek frissek és háziasak. Veszel egy adag pacalt, jól megrakja a tányérod, és ha éhes maradsz, utántölti. Ha feléjük sétáltunk bölcsiseimmel, mindig vendégül látta a gyerekeket egy kis sülthúsra, kolbászra, sültkrumplira. Persze nyilván elfogult vagyok, de nekem ez jön be. Nem a kézműves fine dining. 

Kevés tehát a jó tapasztalatom a jó vendéglátásról - cáfoljon meg, aki tud... Amikor egy gyorsétteremben is húsz percet kell várni; amikor a legújabb dizájner cukrászdában két pogit kérünk, ők hatot számolnak fel, és nem értik, hogy mi a bajunk; amikor a nyáron sörkertté váló iskolaudvaron többezer forinttal akarnak átb@szni, és még van pofájuk azt mondani, hogy a pénztárgép a hibás; amikor albán pékségek és fagyizók tömkelege akarja ételként eladni nekünk a műanyagot meg a térfogatnövelőt, akkor azt hiszem, nagy bajok vannak. Nem tetszik, amit az elkölteni kívánt pénzemért kapok, és ezt sajnos már csak nagyon kevés jó példa ellensúlyozza. Persze, kritizálás helyett járjak biopiacra, főzzek itthon, süssem én a lángost, mi? Biztos... Tudok és szeretek amúgy főzni, de csak akkor ha nem kötelező, a konyha nekem inkább alkotás, kikapcsolódás, nem a mindenkori "asszonyhely". Szóval igenis jól esne néha éttermezni, sztrítfúdolni, legalábbis úgy kosztolni, hogy minőségi kaját és kiszolgálást kapjak. Nincs más hátra, megyünk anyuhoz, most hívott, hogy kész a borsófőzelék meg a fasírt. 

Jó étvágyat, 

Kata

Az utóbbi időben jártamban-keltemben már vagy a negyedik ismerősöm teszi nekem a következő megállapítást: "Látom, újra edzel!" - én meg nézek kérdőn az "újra" szó hallatán... Neeeem, nem az edzőteremben találkoztak velem, hanem a fészbukon. Posztkorszakot élünk, tudom én, hogy ami a fészen fenn van, az van. Amit nem posztolunk, az nincs is. Én pedig biza épp 11 éve minden héten legalább kétszer edzem (a terhesség és a szülés utáni három hónap maradt ki, illetve amit gyermekem betegsége miatt kórházban töltöttünk). Szóval nem újra, hanem folyamatosan megy a tréning. Csak eddig nem posztoltam róla. De mint tudjuk, ha az edzést nem posztoljuk, nem hat. Fittkörkép következik, Katásan. 

Vasak és hasak, törölközők és fehérjeturmixok, kőkemény didkók és anyutestek, csillogó tükrökben elégedett tekintetek és sarkokban megbújó, nyakukat behúzó bocshogyélek-érzésű szorongók, fémes illat és izzadtságszag - ezek a dolgok jutnak először eszembe, ha az edzőteremben töltött óráimra gondolok. Sok helyen edzettem már, így az alább felsorolt teremlátogatói csoportosításomban nem egy konkrét edzőterem fitnessembereiről írok, nem is edzőkről, hanem a vendégekről, tapasztalataim vegyítem némi (ön)iróniával, szóval senki meg ne sértődjön nekem. Ami biztos, az az, hogy a sportolni járók társasága vegyes, mindenkinél más a motiváció és a cél, egyetlen közös van bennünk: a mozgás iránti valamiféle vonzalom.

Gyúrunk, vazze! 

Minden teremben vannak kérem versenyre készülő testépítők, izomemberek (és asszonyok!). Ők azok, akik iszonyat sokat melóznak a testükön a cél érdekében, a speciális étkezés és a napi több kemény edzés hatására gyönyörű idomokkal rendelkeznek. Tudjátok, rájuk mondja nép, a zistenadta nép, hogy ez már túlzás, meg hogy ez már nem szép. Szerintem szép. És nem túlzás. Te vagy irigy, mert ők baromijól néznek ki, neked meg fogalmad nincs, mennyi munkát fektetnek magukba. Megérdemlik, hogy bombatestük legyen. És a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül butácska lányokról és kőfejű pasikról beszélek. Képzett szakemberek, példamutató testi es lelki erővel. Egyébiránt szerintem az "izmos kockahas=üres fej" - sztereotípia már rég nem helytálló, maximum egy Vénusz-koncerten, ha egyáltalán még létezik ez a formáció. A kisportolt, izmos testnek már az ókorban is értéke volt, nézzük csak meg a korabeli szobrokat. A klasszikus görög szobrászat híres a tökéletes, atletikus testű férfiak ábrázolásáról. Akkoriban rendszeresen rendeztek férfi szépségversenyt, ún. kalliszteiát, ahol férfiak lépkedtek fel-alá, hogy aztán női bírák dönthessenek a helyezésekről. A győztesnek járó szalagot pedig azon testrészükön viselték, amely a diadalhoz segítette őket (hmm...). 

A feszítős nárciszok

Pasiban és csajban is létező kategória ez, közös jellemzőjük, hogy azt hiszik magukról, hogy olyanok, mint az előbb említett testépítő csoport. De nem. Néha feltűnnek, majd eltűnnek. Egyet nyomnak, tükörbe feszítenek, pihiznek. Kettőt húznak, bicót ellenőriznek, pihiznek. (Ja, nem a körök közti rövid pihenőidőről beszélek...) A feszítős srácok hatalmas súlyokkal próbálkoznak dolgozni, mert az a menő, szerintük. A feszítős csajok meg tuti úgy pucsítósguggolnak, hogy a seggük biztosan bekerüljön a látóteredbe, de legjobb, ha mindjárt az arcodba.

Kelléktárukból nem hiányozhat a fényesre vasalt, kiengedett haj (hogy hogy lehet kiengedett hajjal bármilyen fizikai munkát végezni, ez nekem örök rejtély...), és annak kétpercenkénti dobálása. Az edzésük fontos eleme a körbenézős séta, amely során muszáj újra és újra meggyőződniük testük tökéletességéről (általában tényleg csinosak), de legalábbis arról, hogy az ellenkező nem feszítősei biztosan látják őket. Közös jellemzőjük a mindenki mást semmibe vevő viselkedés - ők azok pl., akik kérdés nélkül elveszik az eszközöket, amit magad mellé készítettél nyilvánvalóan saját célú használatra, hisz a törölköződ is rajta van - vagyis volt, mert ők simán arrébb dobják azt. 

Az álrinyálók

A sorból kihagyhatatlan ez a típus. Ők azok, akik általában maguknál dundibb vagy kevésbé sportos barátjukkal érkeznek edzeni, azzal a nyilvánvaló meggyőződéssel, hogy ők így sokkal szebbnek látszanak. Nem lehet nem észrevenni őket, mert gyakorlatilag folyamatosan beszélnek, főleg saját (egyébként nagyon is takaros!) testüket ócsárolják, nemlétező hájaikat gyűrögetik látványosan, csakis azzal a céllal, hogy a náluk szerényebb adottságú barátjuk folyamatosan igazolja állításuk ellenkezőjét és bizonygassa szépségüket. 

Az okoskodók

Imádom őket, ez minden teremben fellelhető, tipikusan női csoport. Az okoskodó iksz ideje edz, tehát szerinte mindent tud. Mindenről. Önjelölt segítő. Odajön. Mindig odajön b@zmeg, pedig senki nem hívta. Instruál, beszél, olyanokat mond (pl. hogy "majd te is belejössz, nyugi"), hogy legszívesebben lenyomnád a torkán a kulacsát, amit monológjai közt szopogat. Tudod, ő az a típus, aki - miközben te a legnagyobb méretű fitballon ülve hasizmozol - lecsücsükél veled szembe egy tenyérnyi méretű türcsikére, mögötte tükör, aminek hála így te pontosan látod, hogy a segged épp nyolcszor akkora,mint az övé - ez aztán a motiváció, hádenem'?

Mikor már nagyon zavar a helyzet, elárulom, hogy egyebek közt amúgy sportoktató is vagyok, tehát tisztában vagyok vele, melyik gyakorlatot miért és hogyan kell csinálnom. (Más kérdés, hogy már nem dolgozom a szakmában, és jelen testméreteimmel nem is tudnék hiteles példát nyújtani a vendégeimnek, ez az én döntésem, ami nem önbizalomhiányból fakad - de attól még a kellő tudásom és a gyakorlatom megvan.) Pompázatos érzés ugyanis látni az arcot, mikor tudatosul benne, hogy az én százkilós testemre k.rvára előítéletekkel nézett, mert ugye aki ekkora, az nem lehet edző, vagy legalábbis biztosan semmit nem konyít a mozgáshoz... Én végighallgatom az okoskodó parádéját, cserébe pedig mosolygok is picit ilyenkor szerényen. 

Ne nézzetek ide, itt se vagyok! 

Vékonyabb testalkatú srácok, kerekded hölgyek - ők azok, akik ahhoz elég bátrak, hogy elinduljanak edzeni, viszont kellő önbizalom hiányában egyelőre rettegnek elkezdeni bármilyen eszközt használni. Fő területük a kardiogépek mögötti placc, ahol rendszerint mindig sokat kell várni, így "róka, b@zmeg te a fűnyíródat"-alapon legyintenek, és úgysem kerülnek sorra. Ezzel pedig igazolják is saját kis prekoncepciójukat, miszerint ez az edzés-dolog nekik nem való. Én meg olyan szívesen odakiabálnám nekik, hogy gyönyörűek, és tökjó, hogy eljöttek edzeni, ne törődjenek senkivel! 

A magamfajta tenyerestalpasok

Mi vagyunk azok, akik egy tányér jóféle krumplistészta puszta látványától alsó hangon négy kilót hízunk, hát még ha meg is esszük... De ha nem ilyen szénhidrátbombáról van szó, akkor is. Egy adag saláta egy szelet hússal ha este nyolckor eszem, nekem ugyanúgy beüt két kilót másnap reggelre. Szóval, ha netán magadra ismersz ebben a kategóriában, akkor már sorolod is tovább: kb. 12 éves korodtól fogyózol. Mindig te vagy a "cuki holdvilágképű" a családban, akárhány éves vagy. Nagyságrendileg négyszer többet jársz különféle típusú edzésekre, mint az átlagember, akin ez meg is látszik. Rajtunk nem. Minden új diétát kipróbálsz, majd harmincegynéhány évesen rájössz, hogy ideje elengedni ezt a dolgot. Mármint magad méregetését, és számokban kifejezett értékelését. Lehetnék  persze 46-os méret helyett 42-es, ha jobban odafigyelnék (kisebb kábé soha), minthogy sikerült is egyszer egy nagyobbat fogynom. Akkoriban volt, hogy napi négyszer is edzettem. Ez a magunkfajtának csakis úgy megy, ha mindent a helyes táplálkozásnak és a mozgásnak rendelünk alá. A mostani életvitelembe nagyon nehezen tudom beilleszteni azt a fajta odafigyelést és magammal való törődést, ami egy egészséges testsúly eléréséhez kellene, viszont a mozgás megmaradt, anélkül nem tudnék már létezni. Magasról tojok az esetleges lekicsinylő tekintetekre, meg a sportruházatgyártókra, akik még mindig képtelenek nagy méretű edzőcuccokat készíteni, csak olyanokat, amiből kibuggyannak itt-ott a párnácskák, így kényelmetlen a viseletük. Nem szégyellek úgy lemenni edzeni, hogy van "hátsó mellem" - ezt egy öltözőben hallottam, két karcsú szépség értetlenkedett, hogy hogy is képes valaki bikinit felvenni, akinek van hátsó melle. Jó, mi? 

Az is jó lenne, ha kicsit nagyobb rend lenne a fejekben etéren, és befejeznénk egymás méregetését, a testi adottságok bírálatát, a nyílt fröcsögést és az öltözői ítélkezést egyaránt. Sajnos, amíg még mindig azon a szinten tartunk, hogy aki kövér, az biztos egész nap a tévé előtt nutellát zabál, leginkább maradjon is ott, ne zavarjon a külső megjelenésével másokat, strandra meg aztán végképp ne legyen pofája kimerészkedni, addig baromi nehéz az önelfogadás. Ugyanilyen gyilkos indulatokkal bírálják ám a vékony embereket is. Vajon csak az átlagos a jó? Ami még szemet szúrt nekem privát kis edzésszociológiai tanulmányom során, az a nők viselkedése. Sokkal utálatosabbak, kritikusabbak és kegyetlenebbek, mint a pasik, főleg egymással. Miért kell ez? Kinek jó, ha mások külsején ironizálunk, vagy akár csak becsmérlő tekintetet vetünk bárkire, aki nem tökéletes? 

Az sem mindegy, milyen segítőt választ maga mellé az ember. Meggyőződésem, hogy a jó személyi edző elsősorban jó pedagógus kell legyen - még ha ezt nem is konkrét végzettség szerint értem. Aztán az sem árt, ha a pszichológiához ért, legalábbis tud a vendégei nyelvén kommunikálni. Nekem a tesóm az edzőm, és vele a csillagokat is képes vagyok lekondizni az égről. 

Én tehát bizony emelt fővel állok fel újra és újra a taposógépre (majd esem le róla csatakos szüggyel és összegumizott hajjal, de lehet, hogy kipróbálom kivasalva és kiengedve, hátha úgy jobban megy) szimplán azért, mert jól esik, sportértéke ennek mások szerint lehet, hogy nincs, de én ezzel nem törődöm. Hiszem, hogy aki eljön a terembe, és nem otthon agonizál saját teste romjaiban, az máris tett az egészségéért, boldogságáért, fittségéért. Gyertek ti is edzeni! 

Szeretettel, 

Kata

P.S.: az első fotó létrejöttéért köszönet a Louvre biztonsági szolgálatának, a többi fényképért pedig a húgomnak, edzőmnek, Szombathelyi Nórinak. Ebből is látszik, hogy ő a világon a legjobb tesó, hisz minden rádumálás nélkül simán hajlandó volt bohócot csinálni magából a kedvemért. 

Ha otthoni vagy szabadtéri edzésre vágysz, keresd az online tréningek szakértőjét, Szombathelyi Nóra személyi edzőt.

Mostanában jó nagy a felhajtás körülöttem, de már kezdem egészen megszokni. Mindenki velem foglalkozik, nekem örül, értem aggódik. Szilveszter óta van ez így, amikor is nagyapa hozott nekem bulisapkát meg sípot és dudát, de ahelyett, hogy kipróbáltuk volna, kórházba kellett menni. 

Nem is értettem, miért megyünk oda. Sokáig csak szurkálták köpenyes nénik a kezeim és a lábaim, furcsa madzagokat ragasztottak rám, amik színesek voltak, mégsem játszhattam velük. Jobb lett volna a nagyapa-féle síppal bulizni, de azt otthon felejtettük. Nem mentünk haza, pedig már sötét volt, ilyenkor már pihizni szoktam otthon, vagy anyu haját tekergetni, ha nem akarok elaludni. Egy kedves néni bejött, úgy láttam, mindenki nagyon várta őt. Valami csúszósat kent a pocakomra, húzogatott rajtam valami érdekes botocskát és közben nézett egy monitort. Szívultrahang - ezt a szót mondták anyunak. Nem fájt, de én azért ordítottam rendesen, érezzék már, hogy nem akarok itt lenni, hanem a sípomat szeretném végre kipróbálni. De nem engedték, még mindig nem... Apu a folyosón idegeskedett, anyu velem volt bent, de úgy reszketett, mintha fázna. Megengedték a köpenyes nénik, hogy összebújjak vele egy kicsit és megnyugtassam, mert nagyon kétségbe esett szegény attól, amit az a kedves néni mondott neki. 

Kimentünk apuhoz, őt is megnyugtattam, mert addigra már nagyon elszomorodott, ő is azt akarta, hogy menjünk haza, azt hiszem. Sajnos bent kellett aludni, és apu nem maradhatott velünk, pedig mindig együtt szoktunk lepihenni. Vacsorázni is kellett volna, azért is üvöltöttem, de valahogy nem volt erőm szopizni, pedig szegény anyu nagyon próbálkozott. Ezért egy csövet dugtak az orromba, abba fecskendezték anyu tejét, így végre jóllaktam. Minek ez a sok vacak cső meg madzag, ha nem játszhatok velük? Azt mondták, nem is cicizhetek, mert az kimeríti a szívemet. Ez azért már sok... Sírtam egész éjjel, mert megfúrták a szilveszteri bulimat, és még apu sem lehetett velünk. Borzasztó rossz volt.

Másnap elmondták a köpenyes nénik, hogy még maradni kell, lesz sok vizsgálat, meg megint szurkálás, és a sok madzag. Anyu a kedves nénit várta nagyon, aki megint bekent azzal a csúszóssal és nézte a gépen az áramlást meg a pumpafunkciót. Pumpafunkció. Ezt a szót sokszor mondták, vicces, meg fogom tanulni és ezt mondom majd először, ha már tudok majd beszélni. Ejekciós frakció a másik neve, ez még viccesebb. Megszoktam az új kis szobánkat, ahol anyuval töltöttük a napokat. Utáltam a csövet az orromban, de nem vehettem ki, így jó sokat és jó hangosan sírtam. Anyuval játszottunk, kaptam orvosi műszereket meg fecsiket, azokkal egész jól elszórakoztam. Apu azért mondta nekem mindig, hogy igazából mi nem itt lakunk ám... 

A kedves néni egyik reggel azt a hírt hozta anyuéknak, hogy szívkatéterezést kell csinálni. Kihallgattam őket, rájöttem, hogy ha nem sírok, akkor mindent hallok, amit beszélnek. Azt mondta, el fog altatni, felvezet egy puha csövet a combomban a szívemig, és megnézi az ereimet. Szegény anyuékat nem győztem megint nyugtatni, nem sírtak már, de láttam, hogy idegesek. Kezdtem sejteni, hogy komoly baj van, és ezek itt mind miattam aggódnak. Csak azt nem értettem, hogy miért.

Meg ugye, azért sem lehet semmi bajom, mert nagyon sokan imádkoznak értem, az egész gyülekezet! És a család, meg a barátok! A szakállas bácsiék a templomból minden nap bejöttek meglátogatni. Szilveszter éjjel is odajött az ágyunkhoz, vigasztalta anyut, míg én a karjában aludtam. Egyik este még be is vizezte a fejem, és Nóri lett a keresztanyum, apu legjobb barátja meg a keresztapum. Mamáék is bent voltak nálunk minden nap, segítettek anyuéknak, hogy ne legyenek olyan fáradtak. A legjobban mindig apunak örültem, ő játszott velem a legtöbbet, és ha ő ott volt, sokat nevettünk. És Nóri is jött, hamarabb hazautazott hozzám Rómából, hozta az angyalos karkötöjét, amit én rendre szétszaggattam, de ő ezért sosem volt mérges. Meg a mama... Nem is vettem észre eddig, hogy ő tud a legjobban simogatni. Valami varázskeze lehet, mert ha anyu odabújt hozzá, elmúlt a szomorúsága. Nagyapa is bejött játszani velem, de mindig belement valami a szemébe, sajnáltam szegényt. 

Anyu és apu a kezükben vittek egészen a műtőig, a kedves néni ott átvett tőlük, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni rám. Megcsinálták a szívkatéterezést, de szerintem nem azt az eredményt kapták, amire anyuék számítottak. Megint mindenki szomorú lett, és én sem voltam túl jól, mert egy ITO nevű helyen kellett feküdnöm, ahol anyu velem volt ugyan, de éjszakára nem maradhatott. Kaptam transzfúziót és sok gyógyszert. Pár nap múlva a kedves néni azt mondta, hogy elküldenek Budapestre, hátha ott tudnak még valamit hozzátenni az eddigiekhez. Akkor már nagyon figyeltem, hogy biztosan mindent megértsek, mert apuékon láttam, hogy megint félnek, muszáj volt összeszednem őket azzal, hogy békét és nyugalmat sugárzom feléjük. Most elmesélem Nektek: dilatatív kardiomiopátiának hívják a betegségem, ez azt jelenti, hogy megnagyobbodott a szívem, és gyenge a szívizmom, nem pumpál rendesen. Az nem derült ki, mi okozta ezt, és így meggyógyítani is nagyon nehéz, de nem lehetetlen! Nem lehetetlen!!! Kitaláltam, hogyan tudom leginkább megnyugtatni a szüleimet. Beszélni sajnos még nem tudok, de ha mélyen a szemükbe nézek, nem is pislantok, akkor megértik, amit mondani akarok nekik. Ez bejött! Örömmel mesélték egymásnak, hogy azt üzentem nekik a szememmel, ne féljetek, meggyógyulok! Olyan erős lettem, hogy ki is téptem a csövet az orromból és bújtam anyuhoz cicizni, újra tudtam sokat szopizni, amiért anyu megint sírva fakadt, de mosolygott is közben - a fene se érti ezt már... 

Mentővel utaztunk Budapestre, ami szerintem nagyon izgalmas volt és menő, sok klassz kütyü van egy ilyen autóban, vilagítósak meg sípolósak, nem győztem nézni őket. Szegény anyunak annyira nem tetszett a mentőautó, hányt, meg kijött a gyomorfekélye vagy mije, szóval ő nem élvezte az utazást. Én pedig gyorsan elaludtam. Pesten apu várt minket, meg anyu barátnői. Kaptam szép ágyat, és sok napig kellett ott aludnom. Anyu mindig velem volt. Apu persze minden nap jött, és ott is elmondta, hogy igazából mi nem ott lakunk. Oké apu, de akkor hol lakunk? Olyan rég voltunk otthon, kezdtem elfelejteni...

Anyu barátnői érkeztek minden nap, és hoztak kávét, és kicsit sírhatott nekik anyu, láttam, hogy az jól esik neki. Apu minden nap hozott új játékokat meg finom ebédet, amit az unokatesójáék készítettek. Nagyon szeretem őket is, amiért vigyáztak apura és gondoskodtak anyuról, míg Pesten a kórházban voltunk. Végre jött a feketehajú doktorbácsi, akit már nagyon vártak a szüleim. Kedves és vicces bácsi, ha ő beszél, mindenki megnyugszik. Elmondta anyuéknak, hogy sokszor kell majd feljönnünk Budapestre, hogy meg tudjanak figyelni és vigyázni tudjanak a szívemre. Pár napig még vizsgálgattak, aztán végre hazajöhettünk. Azt sem tudtam már, hogy hol vagyok, de éreztem, hogy itt végre nyugodtan játszhatok, aludhatok, sehol egy köpenyes néni, madzag, szuri. Apu mondta, hogy igazából itt lakunk - és én ennek örömére minden nappal egyre boldogabb vagyok.

Sokan kérdezik tőlünk, hogy jobban vagyok-e. A szüleimnek nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy ez itt nem egy torokgyulladás, ami két hét alatt helyrejön. Meg aztán, én valójában nem is voltam ám rosszul. Ez a betegség kívülről nem látszik. Jól érzem magam és élem a babák vidám életét, mint a korombeliek. Az sem lehet könnyű anyuéknak, mikor azt mondják sokan, nekik kell erősnek lenni, meg hogy nem szabad félni, nehogy ez rossz hatással legyen rám.

Gondoljátok át, mielőtt azt tanácsoljátok nekik, hogy ne aggódják ezt túl... (Azért is mondtam el nektek a betegségem nevét, hogy akit érdekel, utána tudjon nézni, mivel jár ez, mielőtt bármi olyasmit mondana a szüleimnek, ami butaság, hasztalan vagy bántó. "Nem kell agyonparázni", "Arra ne is gondolj", "Nincs ennek a gyereknek semmi baja" - köszönjük, de ezek nem segítenek. Ami segít, az az együttérzés, a ránkgondolás, az ima, a támogatás.) Persze, hogy pozitívan és reménységgel telve hiszünk mindannyian a gyógyulásban - de attól ez még nehéz. Apró lépésenként halad a gyógyulásom, javulnak az eredményeim, minden nap imádkozunk ezért. Kapok sok gyógyszert fecsiből, és én meg fogom mutatni,  hogy egy Terminatort nem lehet legyőzni. Köszönöm Nektek, hogy segítetek ebben, és hogy ennyire szerettek engem és a szüleimet. 

Most pedig ideje csinálnom valami mancsolást vagy hisztit, hogy végre rám figyeljen anyu, mert már megint a laptopján pötyög, ahelyett, hogy velem foglalkozna. 

Sziasztok, puszi, pacsi, 

Benedek

Utóirat: anyu és apu szeretnék, ha megneveznénk az embereket, akiről meséltem Nektek. A kedves néni Prof. Dr. Katona Márta, aki megmentette az életemet. A feketehajú doktorbácsi Dr. Ablonczy László főorvos úr, akinél a szívem a legjobb kezekben van. A köpenyes nénik a Szegedi Gyermekklinika kardiológiai osztályának nővérei, és a GOKI gyermekszívcentrumának "vérvételes csapata", akik emberfeletti türelemmel, empátiával és szeretettel vigyáztak rám. A szakállas bácsi a templomból pedig Dr. Kereskényi Sándor lelkész, aki családjával és a gyülekezettel azóta is töretlenül imádkozik értem. Köszönjük továbbá minden családtagnak, ismerősnek és barátnak a példátlan összefogást, a sok szeretetet és segítséget.