Hogy mikor és miért lett a híresen jó magyar vendégszeretetből és nívós vendéglátásból ez, ami most van, nem tudom, de le vagyok taglózva rendesen. Csak ámulok néha, hogy hogy sikerült a színvonalasabb helyeknek is ilyen mélyre küzdeniük magukat. Nyilván mindez egy hosszú folyamat eredménye, meg biztos a fidesz/libsik/komcsik/buzik/migránsok/külföldön dolgozók/elmútnyócév miatt van az egész - nem tudom. Azt viszont tudom, hogy anyám engem még megtanított köszönni, megköszönni és elköszönni, pedig én nem vagyok vendéglátós (ja, anyu az).
Tökmindegy, hogy strandbüfé vagy négycsillagos hotel, főtéri patinás cukrászda vagy romkocsma - lassan egyremegy, akár az árakat, akár a kiszolgálás módját tekintjük. Idén nyáron nem utaztunk el egy hosszabb pihenésre, viszont több hétvégét töltöttünk kishazánk különböző pontjain, turistaként. A vendéglátást (de tulajdonképpen bármilyen bolti kiszolgálást is) illetően siralmasak a tapasztaltaink.
Toljuk fullba a lángost
A balatoni árakon most nem rugózom. Igazából mi olyan strandolós banda vagyunk, akik nem otthon sült csirkecombbal teli hűtőtáskával járunk le a partra, tehát ha megkívánjuk a lángost, akkor megvesszük a lángost. Nyolcszázért... A simát... Amúgy a fonyódi lángos idén is tökfinom volt, persze, nem éri az árát, de ez van. Itthon jobban felháborított az a lángos, amit valami béna fesztiválon sikerült kifognom, keletlen, sületlen sz@r volt, hatszázért. Mindig elgondolkozom, hogy mi visz rá a lángosvásárlásra újra meg újra, ha rossz is, meg hízlal is, és az ára is nagyon átb@szós, hisz kb. ötven forintból ki lehet hozni (na jó, rezsiköltséggel meg mindennel együtt legyen háromszáz) - valószínűleg az illata miatt válok rendre akaratgyengévé.
Aperol spritz, "magyarosan" - jóvanazúgy!
Menő és trendi lónyálnak csúfolják, a sznob csajok piájának tulajdonítják, én viszont csak simán szeretem, a rég múlt camparidzsúzos korszakomra emlékeztet, ezért szürcsiztem idén nyáron is sokszor aperol spritzet. Az olasz keserűlikőr proseccoval, naranccsal és jéggel üdítő és elegáns koktél (is lehetne az ára alapján főleg), ámde találkoztunk olyan hellyel, ahol a likőrt simán bubisvízzel felhúzták, a narancsot és a jeget persze kihagyták, és mindezt műanyagpohárban gondolták elénk rakni, háromezerért. Hogy mi volt a vendéglátó motivációja, gondolta, úgyis piásak vagyunk, mindegymá'? Hát nem tudom, de csúnyán néztünk rá. Azt mondta, ha megigérjük, hogy nem törjük össze (?!?!) a talpas üvegpoharat, akkor átönti abba nekünk... Köszi.
Hogy a rák egye meg...
Egyik hosszú hétvégénket egy négycsillagos hotelben töltöttük, okkal feltételezve, hogy a konyhával ott talán nem lesz gondunk. Így is volt, minden ízlett és megfelelő volt a kiszolgálás, egészen addig, míg az egyik előételben egy rákolló konkrétan keresztül szúrta a számat, rendes lyukat hagyva az ajkamon. Vércseppekkel teli tányéromat és a rákolló-eltávolítási tusánkat észrevételezvén a pincér röhögve odajött, és viccesnek gondolva magát, bedobta, hogy "van szájsebész a hotelban, ha kell" , majd szintén röhögve távozott. Nem vagyunk egy humortalan család, de ez nagyon nem volt vicces. Nem különösebben értünk a rákevészethez sem, de a panír alatt azok a befeléforduló éles fogak nem látszottak. Ha ezt valóban így kell feltálalni, akkor aláírom, mi vagyunk a bénák, de ez akkor egy veszélyes kaja - a felszolgáló személyzetet pedig ildomos lenne lecserélni.
Gyerekkel jöttél? Hogyrohaggyámeg!
Arról már szót sem ejtek, hogy ha gyerekkel szeretnénk valahol ebédelni, az etetőszéket használat előtt nekem kell letakarítani, lefertőtleníteni, olyan mocskos, hogy legszívesebben nem is használnánk. Eleinte még illedelmesen megkértem a pincéreket, hogy tegyék ezt meg helyettem, de rendre olyan bunkóvá váltak ezért a kérésemért, mintha legalábbis az ételt küldtem volna vissza (bár akkor sem kéne undokoskodni szerintem).
És hát a babakocsi, a babakocsi mindig baj, mindig rossz helyen van, valakit mindig zavar vagy akadályoz, amit egyébként megértek, de lehet ezt normális módon is közölni, kérni, hogy toljuk arrébb, esetleg lehetne mutatni egy félreesőbb helyet, ahol parkolhat, mert biztosan nem mi vagyunk az első és egyedüli vendégek, akik babakocsival érkeztek, de nem, "ezt ne ide má'!" (hozzá az az igazi gyökér hangsúly...) - és ez még a kedvesebb fajta jelzések közül való. Nem tagadom, ilyenkor belőlem is kijön a dühös tanár, de általában csak mosolyogva visszakérdezek: "Azt szeretné közölni velünk, hogy toljuk esetleg máshová a babakocsit?" Ettől persze begőzölnek, és jól bosszút állnak rajtunk. Pff...
Na jó, most az egyszer...
A nagymúltú szegedi cukrászda teraszán se nagyon akarjon az ember meginni egy sört, legalábbis ha ezek a viselkedni képtelen pincérek vannak műszakban. Kértünk valami csapoltat, ami 600-ért volt feltüntetve a táblán, pincérünk mégis 1500-at kért a kettőért. Kérdésünkre, hogy ha egy korsó hatszáz, akkor kettő miért ezeröt, nem volt rest azt mondani, hogy az ár rosszul van kiírva, s közben nem leplezte felháborodását, amiért ezt észrevételeztük. Mondtuk, hogy ez esetben nem vagyunk hajlandóak 1200-nál többet fizetni, mire a pincér szemtelen válasza: "Na jó, most az egyszer... " Mintha még ő gyakorolna kegyet ezzel. Hol élünk?!
Kézműves fiszem-f@szom mindenhol
Ezt a nem szép, ámde kifejező definíciót egy anyuka blogján olvastam, aki azt taglalta, miért is nem akar szmk-tag lenni, utálja ugyanis a szuperanyák és instamamik közti cicaharcot, ami arra megy ki, ki tud menőbb kézzel készített fiszem-f@szom sütiket prezentálni a sulibulikra és jótékonysági iskolai vásárokra. A vendéglátásban ugyanez megy egy ideje: kézműves sör, kézműves lepény, kézműves lekvár, kézműves kurvaanyja - csak azért, hogy négyszerannyit lehessen elkérni ugyanazért a kacatért. Ha valaki tudja, mondja már meg nekem, mitől más egy kézműves hamburger, mint akármelyik másik. Ő is a kezével vágja fel a bucit, a kezével tömi meg cuccal, a kezével süti a húspogácsát, nem? A legfájóbb a kézműves sör - biztos vannak köztük jók is, de mi pl. nem rajongunk értük. Márpedig tapasztaltuk, hogy ha ezek jelen vannak egy fesztiválon, ott tuti nem lehet normális csapoltat kapni, csak ezeket.
Külföldön minden más?
Nem akarok általánosítani, és annyira hülye sem vagyok, hogy azt higgyem, külföldön kolbászból van a kerítés. De néhány dolog eszembe jut. Az egyik, hogy a görögöknél a legputrisabb macskás tavernában is külön hűtő van csak a poharaknak. Olaszéknál is. Így a sör és egyéb nedűk garantáltan hidegen kerülnek a vendéghez. A Jorgoszok meg Mauriziok pedig mosolyognak és kedvesek, nem feltétlenül azért, mert mindig vidámak, hanem mert okosak és belátják, hogy belőlünk élnek, ehhez meg kell a hideg sör és a kedves kiszolgálás. Sok múlik ezen. A másik ez a gyerekbarát-téma. Tökjó pljeskavicát ettünk pl. a múlt héten Palicson, drága sem volt, és még a pincér is kedves volt. A vendéglő kis udvarán minijátszótér állt, így a gyerekek is elfoglalhatták magukat, nem zavart senki senkit. Itthon alig találni valóban gyerekbarát vendéglátóegységet (nem a hotelekre gondolok, hanem sima éttermekre, vendéglőkre).
A harmadik dolog, ami eszembe jutott: anno amikor a férjem Németországban pincérkedett, az első, amit megtanult: folyamatosan pásztázni a placcot és szemkontaktust keresni a vendéggel. Hogy ha a vendég kérne valamit, azonnal észrevegyék. Logikus. Itthon bezzeg... Szemek lesütve, bóklásznak, ténferegnek, vagy épp izzadva rohannak, szinte borogatnak fel mindent, mert jaj, mekkora a forgalom (pedig nem). Ha leülsz egy teraszra, fél óra, mire észrevesznek, még fél, mire odajönnek és megkapod az étlapot (ha csak innál, akkor is rohaggyámeg), a rendelés leadása és kiérkezése közti időt nem is firtatom, de kábé egyezik azzal, mire a végén kihozzák a számlát. Durván három óra, két süti és némi limonádé, tíz rongyért.
Apropó, számla!
"Készpénzkártya?" (hadarva természetesen, így egybe, ,mintha rádtüsszentene, hogy értsed már b@zmeg, hogy te már itt végeztél, és jobb lesz, ha sietve eltakarodsz, persze jattot hagyjál a kis mappában, különben megintcsak rohaggyámeg) Aztán meg bármit válaszolsz, cöncög. Nem tudom, mennyiből tartana tisztelettel megkérdezni egy mondattal, hogy készpénzzel vagy kártyával szeretnék-e fizetni. Biztos nehéz ez. Minthogy az egyik kedvenc csárdánkba betérve (kilenc húszkor, tízig nyitva van) köszönés helyett a "lett foglalva?" kérdéssel fogadott minket a pincér, szép passzív magyarsággal, de a választ meg sem várta, mert "amúgy mingyá zárunk". Igen...
Hogy az egyik strandon úgy adták a hotdogot, hogy a virslin rajta volt a műbél, inkább nem is részletezem, ott legalább kaptunk másikat helyette, nem úgy, mint egy fagyizóban, ahol a kapkodós pultos lány leborította átadáskor a gombócot a saját kezére, majd a másik kezével visszatolta a tölcsérbe, úgy adta ide. Gondolta, ez nekünk így is megfelel...
Géza, Benned sosem csalódunk
Tudnám még folytatni a lehangoló sort, de nem teszem, álljon itt egy pozitív példa is: megemlíteném a kevés, általam igazán jó vendéglátósnak tartott ember közül a szívemhez (és gyomromhoz) legközelebb állót, Ásós Gézát és a békési cigányvendéglő csapatát. Legyen szó bármilyen fesztiválról, bármilyen évszakról és időjárásról, az ő konyhája mindig remekel. Nála a kolbász mindig finom, a csülök mindig omlik, az ételek frissek és háziasak. Veszel egy adag pacalt, jól megrakja a tányérod, és ha éhes maradsz, utántölti. Ha feléjük sétáltunk bölcsiseimmel, mindig vendégül látta a gyerekeket egy kis sülthúsra, kolbászra, sültkrumplira. Persze nyilván elfogult vagyok, de nekem ez jön be. Nem a kézműves fine dining.
Kevés tehát a jó tapasztalatom a jó vendéglátásról - cáfoljon meg, aki tud... Amikor egy gyorsétteremben is húsz percet kell várni; amikor a legújabb dizájner cukrászdában két pogit kérünk, ők hatot számolnak fel, és nem értik, hogy mi a bajunk; amikor a nyáron sörkertté váló iskolaudvaron többezer forinttal akarnak átb@szni, és még van pofájuk azt mondani, hogy a pénztárgép a hibás; amikor albán pékségek és fagyizók tömkelege akarja ételként eladni nekünk a műanyagot meg a térfogatnövelőt, akkor azt hiszem, nagy bajok vannak. Nem tetszik, amit az elkölteni kívánt pénzemért kapok, és ezt sajnos már csak nagyon kevés jó példa ellensúlyozza. Persze, kritizálás helyett járjak biopiacra, főzzek itthon, süssem én a lángost, mi? Biztos... Tudok és szeretek amúgy főzni, de csak akkor ha nem kötelező, a konyha nekem inkább alkotás, kikapcsolódás, nem a mindenkori "asszonyhely". Szóval igenis jól esne néha éttermezni, sztrítfúdolni, legalábbis úgy kosztolni, hogy minőségi kaját és kiszolgálást kapjak. Nincs más hátra, megyünk anyuhoz, most hívott, hogy kész a borsófőzelék meg a fasírt.
Jó étvágyat,
Kata
