Covid-agymenések - avagy hagyjál már korona idején
Hagyjál már korona idején!
Embereket nem lehet bezárva tartani - legalábbis hosszú távon, lelki és mentális károsodás nélkül biztosan nem lehet ezt megúszni. Magam is a leépülés különféle fázisain megyek keresztül. Ma épp hercegnőset játszom (egyelőre csak gondolatban, de lehet, az esti borozásom után be is öltözöm majd), bámulok ki mesebeli, József Attila sugárúti kastélyunk ablakán, azt haluzom, hogy be vagyok zárva a toronyba, várom a herceget, mentsen már ugyan ki innen. Kilógatom a hajam is az ablakon (hollywoodian végigsimítani mondjuk kár volt, mert csomókban hullik az idegtől), és az ablaküvegen csodásan világítja meg a déli nap a négycentis ősz hajtövemet... Sebaj, belem is nagy, hajam is milyen, szempillám sincs. Az önsajnáló epizódom előtt azért hirtelen beugrik, hogy a hercegem momentán hómofiszban harcol a szomszéd szobában, kis királyfink pedig őrjöngéssel adja épp tudtomra, hogy a délutáni alvás szerinte egy baromság. Nem is várok estig a borral, egy-két korty, és belelazulok a karanténba.
Másfél hónapja tart ez a sz@rság, de nekem éveknek tűnik. Komolyan mondom, irigylem azokat az embereket, akik felszabaduló időről meg unaloműző tevékenységekről beszélnek, megcsinálnak olyan dolgokat, amire eddig nem volt idejük, olvasnak, befelé fordulnak, újrakapcsolódnak, átkereteznek (van még pár ilyen trendi, szirupos szó, de a leírásuktól is viszketést kapok), #maradjotthonoznak, merthogy a #vigyázzunkegymásra most a cél. Biztosan én vagyok fordítva bekötve, de nálam sajnos nem működik az efféle (ál)nyugodt szemlélet. Egyrészt nem lett szabadidőm, mert míg emberem a létfenntartásunkért küzd egész nap, nekem nyakamon a háztartás, karomban a gyermek. Engem nagyon megtépázott, amikor egyik napról a másikra választanunk kellett, illetve eldönteni, amelyikünk többet keres, az folytatja a munkát, a másik otthon marad gyerekfelügyelni-főzni-mosni. Hirtelen elveszteni a munkám, felfüggeszteni a vállalkozásom, amiért annyit dolgoztam, baromi lehangoló.
Ami pedig rajtam, nekem ilyenkor egyáltalán nem segít, hanem inkább hergel: azok az univerzális ötletek, a bombabiztos karanténtippek, amelyek leírják, hogy mit és hogyan kéne csinálni, amitől majd minden jobb lesz. Nem csak általában vett coelho-i magaslatú életvezetési ajánlásokról beszélek, hanem személyesen nekem szánt tanácsokról is, merthogy rendszeresen kapok ilyeneket, természetesen kéretlenül. Március 15. óta ugyanis tízmillió járvány- és karanténszakértő országa lettünk. A jószándékot nem vitatom, és biztosan vannak olyan családok, ahol mindezek az ötletek beválnak, nálunk nem. Csokorba szedtem néhány tippet, beszólást, javallatot - ha leírom és újragondolom, hátha mégis lesz értelmük ...
Taníts online!
Pff, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe... Ha volna gyermekfelügyeletem és háztartási alkalmazottam, aki egyébként nincs, de most ha lenne sem engedném be, akkor meg tudnám oldani. A tanítványaim bizonyára lelkesen skype-olnának velem némettanulás címén úgy, hogy nekem egy kétésféléves ugrál a fejemen, vagy legalábbis a laptopomat nyomogatja, effektekkel látja el videochat közben az arcom, de semmi esetre sem a sarokban ülve kirakózik csendben. Jah, és persze ezért a minőségi munkáért valószínűleg még fizetnének is...
Taníts alvásidőben!
Szuper. Az kb. napi egy órát jelenthetne, amit egyébként abból az időből kellene lecsípnem, amikor mosni, pakolni, főzni, romeltakarítani szoktam. Lerakom a gyerekem, ő bizonyára gond nélkül elalszik (soha), és a következő percben már indulhat is az alkotó munka (bármennyire is úgy tűnik, hogy tanítani könnyű, elmondom, hogy nem az, idegennyelven főleg nem, neten keresztül sem). Sima ügy. Minden bizonnyal készülést sem igényel, ugye... A home office-ról úgy beszélnek, mintha az minden területen megvalósítható lenne. Nálunk az is volt, hisz én már egy ideje itthon dolgozom. A home office fogalmának értelmezése ott csúszik nagyon félre, hogy az ember békeidőben otthonról normálisan el tudta végezni a munkáját, most pedig nem. Mert ugye, valóban sokféle munka végezhető otthonról, de ahhoz a laptopon és interneten kívül nyugodt környezetre és időre is szükség van. Meg esetleg egy zárható szobára. Akinek ez most is adott, az tud dolgozni. Aki viszont nem tud elvonulni, az így jár, mint én.
Home-schooling, avagy taníts, szülő!
Ez a pont külön blogbejegyzést érdemelne, de azért szánok rá itt is néhány méltatlanul kevés gondolatot. Az én gyerekem még pici, ez a dolog közvetlenül nem érint bennünket. Látom viszont a barátnőimet, akiknek 2-3-4-5 iskolás korú gyerekük van, mennyit kínlódnak. Van, aki a tanárt szidja, amiért az rengeteg anyagot ad, vagy amiért magyarázat nélkül csak átküldi az anyagot. Mások az informatikai rendszerek kavalkádjában vesznek el valahol a classroom, a kréta és a zoom közt félúton. Vannak persze pozitív visszajelzések bizonyos tanárokról, bizonyos órákról, de összességében azt látom, nagyon megterhelő ez a kényszer-digitalizáció a szülőknek, gyerekeknek és persze a kollégáknak is. Hisz a szülő nem feltétlenül pedagógus, de nem is őrmester, akinek most folyton szemmel kell tartania, mit csinál gyermeke tanulás címén. Közben pedig azért főzze már meg az ebédet és dolgozzon home office-ban. Küldjetek máglyára, amiért pedagógus létemre ezt mondom, de biztosan ennyire komolyan kell vennünk ebben az amúgy is nehéz helyzetben az oktatást? Óriási katasztrófa történne, ha most pár hónapig esetleg csak ajánlott olvasmányokat, tematikus csoportmunkákat kapnának a gyerekek folyamatos tantárgyankénti leckék és ellenőrzések helyett? És akkor talán a szülőknek is lenne módjuk mással is foglalkozni a tanulással kapcsolatos teendőkön kívül.
Szuper. Az kb. napi egy órát jelenthetne, amit egyébként abból az időből kellene lecsípnem, amikor mosni, pakolni, főzni, romeltakarítani szoktam. Lerakom a gyerekem, ő bizonyára gond nélkül elalszik (soha), és a következő percben már indulhat is az alkotó munka (bármennyire is úgy tűnik, hogy tanítani könnyű, elmondom, hogy nem az, idegennyelven főleg nem, neten keresztül sem). Sima ügy. Minden bizonnyal készülést sem igényel, ugye... A home office-ról úgy beszélnek, mintha az minden területen megvalósítható lenne. Nálunk az is volt, hisz én már egy ideje itthon dolgozom. A home office fogalmának értelmezése ott csúszik nagyon félre, hogy az ember békeidőben otthonról normálisan el tudta végezni a munkáját, most pedig nem. Mert ugye, valóban sokféle munka végezhető otthonról, de ahhoz a laptopon és interneten kívül nyugodt környezetre és időre is szükség van. Meg esetleg egy zárható szobára. Akinek ez most is adott, az tud dolgozni. Aki viszont nem tud elvonulni, az így jár, mint én.
Home-schooling, avagy taníts, szülő!
Ez a pont külön blogbejegyzést érdemelne, de azért szánok rá itt is néhány méltatlanul kevés gondolatot. Az én gyerekem még pici, ez a dolog közvetlenül nem érint bennünket. Látom viszont a barátnőimet, akiknek 2-3-4-5 iskolás korú gyerekük van, mennyit kínlódnak. Van, aki a tanárt szidja, amiért az rengeteg anyagot ad, vagy amiért magyarázat nélkül csak átküldi az anyagot. Mások az informatikai rendszerek kavalkádjában vesznek el valahol a classroom, a kréta és a zoom közt félúton. Vannak persze pozitív visszajelzések bizonyos tanárokról, bizonyos órákról, de összességében azt látom, nagyon megterhelő ez a kényszer-digitalizáció a szülőknek, gyerekeknek és persze a kollégáknak is. Hisz a szülő nem feltétlenül pedagógus, de nem is őrmester, akinek most folyton szemmel kell tartania, mit csinál gyermeke tanulás címén. Közben pedig azért főzze már meg az ebédet és dolgozzon home office-ban. Küldjetek máglyára, amiért pedagógus létemre ezt mondom, de biztosan ennyire komolyan kell vennünk ebben az amúgy is nehéz helyzetben az oktatást? Óriási katasztrófa történne, ha most pár hónapig esetleg csak ajánlott olvasmányokat, tematikus csoportmunkákat kapnának a gyerekek folyamatos tantárgyankénti leckék és ellenőrzések helyett? És akkor talán a szülőknek is lenne módjuk mással is foglalkozni a tanulással kapcsolatos teendőkön kívül.
Legyen egy szigorú napirendetek!
Eddig is volt, most is van. Hasznos dolog, mert így nem engedjük szétcsúszni a napot. Csúszik az magától is. Közben pedig észrevétlenül ostorozzuk magunkat, hogy már megint nem sikerült megfelelnünk egy saját magunk támasztotta felesleges követelménynek, és félórával később lesz ebéd, mert végre egyedül játszik a gyerek és így végre megihatom a hideg kávémat. (őszintén, van értelmetlenebb dolog karantén idején, mint a szoros időbeosztás??)
Eddig is volt, most is van. Hasznos dolog, mert így nem engedjük szétcsúszni a napot. Csúszik az magától is. Közben pedig észrevétlenül ostorozzuk magunkat, hogy már megint nem sikerült megfelelnünk egy saját magunk támasztotta felesleges követelménynek, és félórával később lesz ebéd, mert végre egyedül játszik a gyerek és így végre megihatom a hideg kávémat. (őszintén, van értelmetlenebb dolog karantén idején, mint a szoros időbeosztás??)
Öltözködj, sminkelj, akarj tetszeni!
Ez édes... Hova? Kinek? Ja, hogy magam jobban érezzem, az oké. Mármint annak, aki ettől valóban jobban van. Az eligénytelenedés ilyenkor sajnos valóban veszélyes, nyilván addig nem jó eljutni. De hadd ne húzzak már itthon harisnyát meg cipellőt, nekem attól nem jobb. Örülök, ha heti kétszer a gyógytornámat meg tudom csinálni, melegítőben. Kicsit olyan erőltetettnek érzem ezt, mint a kenyérsütést, mintha az lenne az új mentálwellness. Semmi gond nincs azzal, ha valaki kenyeret süt, sőt! Le a kalappal előtte! De ha mindezt univerzális megoldásként akarja elfogadtatni mindenki jóllétére... Szinte már konkrétan hülye, aki nem süt.
Ne nézz híreket, ne olvass kommenteket!
De-de, barátom, nézek és olvasok, szűrök és gondolkozom, érzek és véleményt alkotok. Ettől (is) vagyok ember. Ez most a valóság, még ha a falakon kívül igazából más zajlik is, jelenleg az internet és a képernyő jelenti a kapcsolatunkat egymással és a külvilággal. Nem dugom homokba a fejem és megválogatom a hírforrásokat, de szeretem tudni, mi és ki vesz körül.
Könnyű neki, ő... (ide szabadon behelyettesíthetőek a következő fogalmak: egyedülálló, nagycsaládos, kisgyerekes, fiatal, stb.)
Nem, nem könnyű itt most senkinek. Az egyedülállókkal - mint ahogy általában - most sem foglalkozik senki, kicsit a társadalom elvárt normáinak peremére szorultak, és ebben a válsághelyzetben róluk nem szólnak a hírek. Mindenhol a családot emlegetik, a szülők panaszkodnak, az ő terheiktől hangos a média. Arról viszont keveset hallunk, hogy érzik magukat az egyedülállók, akik most a karanténban talán még magányosabbak.
A kisgyerekesek szívnak, ezt testközelből érzem. A nagycsaládos barátnőm meg lassan olyan vékonyra fogy az idegtől, hogy rá se ismerek, és vicces videókat gyárt, hogy humorba kapaszkodva tudja kitolni már nemlétező határait. A hitemen és a családomon kívül ez az én kapaszkodóm is, humor kell most a túléléshez.
A végére hagytam a kedvencem, amely tulajdonképpen a bejegyzésem megírására indított:
Minek szültél gyereket, ha ennyire nehezedre esik lefoglalni?
Szép kérdés, igazán nem is bántó, ugye? Csak röviden válaszolnék. Hogy miért szültem, az az én dolgom, de annyit elmondok: nem azért, hogy bezárva kelljen hónapokig úgy testi-lelki épségben tartanom, hogy közben nyugalmat és biztonságot kell sugároznom felé, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mennyire megyünk ebben tönkre, hisz egyetlen család sem volt erre felkészülve. Nem esik nehezemre lefoglalni a gyereket. Az esik nehezemre, hogy ez a helyzet erőmön feletti megoldásokat kíván, és egyelőre nem látni a végét.
A bugyuta hurráoptimizmust veszélyes önbecsapásnak tartom. És nem, nem vagyok negatív. Én is hiszek, reménykedem benne, hogy a helyzet idővel jobb lesz. De azt ne állítsuk, hogy ez jó nekünk. A vírus nem jó, a vírus nem tanít, pláne nem próféta (mint ahogy egyes netes videókon látható). A vírus alattomos, embereket öl, családokat nyomorít meg, munkahelyeket vesz el. Az én olvasatomban nincs jó oldala. Veszélyes dolog abban ringatni magunkat, hogy minden újra a régi lesz, ha ennek vége. Szerintem sok minden megváltozik.
Értsük meg: ez most egy extrém nehéz helyzet, amibe belecsöppentünk. Nem volt még ilyen, és nem is normális. Nem feltétlenül lehet tehát a normál életből átmentett problémamegoldási stratégiáinkat most alkalmazni, pláne nem másokra ráokádni. Érzékenyek, elesettek és sebezhetőek lettünk. Ahogy D. Tóth Kriszta írja, "nem igaz, hogy ez a járvány mindenkire egyformán hat. Nem igaz, hogy egy hajóban evezünk.” Ne gyűlöljünk azért valakit, mert nem értünk vele egyet. Ne cseszegessünk senkit, aki a korlátozások idején kimegy az utcára, vagy elmegy kirándulni, mert nem tudhatjuk, milyen élethelyzetben van. Hagyjuk most a dörgedelmes kommenteket, ne szekáljunk és főleg ne irigyeljünk másokat, hogy tudjunk egymás szemébe nézni akkor is, ha majd elmúlik a veszély. Addig pedig... például jógázhatunk Ágival.
Forrás:
- A szövegben lévő idézet forrása: https://wmn.hu/wmn-life/52666-d-toth-kriszta-nem-igaz-hogy-egy-hajoban-evezunk---koronanaplok
- A videók a készítő engedélyével kerültek megjelenésre.