Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én rendkívül uncsinak tartom már ezt a szuperanya vs. szaranya - viaskodást. Tudjuk, elmondták már sokan, sokszor: nem kell senkinek megfelelni a gyermeknevelést illetően (sem), nem kell a Szomszédpistikévél meg a Bezzeglujzikával versenyeztetni a Sajátbencikét, ciki ez a hashtag-szaranya-szöveg is. Ami viszont még ennél is jobban kezd irritálni, ez az önmarcangoló kínlódás, a "belehalás" az anyaságba.

Persze, értem én, hogy baromi nehéz. Élem is. Sőt, én is szoktam rinyálni nem keveset egy-egy szarul sikerült nap vagy egy kétszázadik át nem aludt éjjel után. Le tudnám kiabálni azt is, aki azt mondja, fáradt, mert kétszer is megébredt a gyerek éjszaka, miközben az enyém két óránál többet egyhuzamban még életében nem aludt... Azokat meg egyenesen megtépném, akik az utcán rángatják a gyereküket, meg csúnyán beszélnek vele, csak mert az idegesíti őket. Fogalmuk nincs, milyen kincs egy egészséges gyerek. Egy biztos: akárhogy is próbálja az ember függetleníteni magát másoktól, ítéletektől, azok valahogy mégis mindig bekúsznak az agyába. 
No de miért is kell belehalni az anyaságba? Miért kell szenvedni attól, amit önként vállaltunk, annak ellenére, hogy tudtuk, nehéz lesz? Miért érzik azt az anyukák, hogy magukra vannak hagyva a gyereknevelésben, háztartásban? Miért hat ránk megsemmisítően egy-egy neveléssel kapcsolatos beszólás? Miért érezzük úgy, hogy egyedül kell helytállnunk, mikor a gyerekvállalás két felnőtt ember közös döntése volt? Ezekre a kérdésekre hosszú és kimerítő válaszokat tudnék adni, de mivel említettem, mennyire unom a témát, inkább nem nyilvánítok erről véleményt. A humor nekem mindig segít a túlélésben, így önsajnáló picsogás és elméleti fejtegetés helyett bemutatom inkább a szuperképességeimet, amelyeket gyermekem születése óta fejlesztettem ki, annak érdekében, hogy én magam ne haljak bele az anyaságba.

#1. Alvás? - nem köll az... 
Még emlékszem, milyen jó volt főiskolás koromban egy-egy átmulatott hétvége után vasárnap délben ébredni, anyu húslevesét reggelizni, majd visszabubukálni, háborítatlanul tenni a semmit egész nap, majd ismét tíz órát aludni, és szintén délben indítani a hétfőt (én így is stréber voltam, mert az igazi főiskolás ugye kedd reggel kezd és max. csütörtökön délben teszi utoljára tiszteletét az intézményben). A munkával töltött 13 év alatt nyilván beállt normálisra az alvás—ébrenlét aránya, viszont a terhességet gyakorlatilag átaludtam (veszélyeztetettségem okán ipari mennyiségű seduxennel), így marhára nem volt kellemes kilenc hónap kábulatból nullahuszonnégyes szolgálatba csöppenni egyik napról a másikra. Ám inszomniám tizenhat hónapja alatt megmutatkozott ama szuperképességem, hogy alig két óra alvással is életben tudok maradni, sőt, másnap képes vagyok egész vállalhatóan viselkedni (kivéve, ha megkérdezik: "Na, és átalussza már az éjszakát?"...). 
Ha sikerül a dedet elalvásra bírni, de nem sikerül a saját ágyába áthelyezni, na akkor van gebasz, mert mi, gyönyörű, ámde nagytestű Botházyék nem férünk el hárman a franciaágyon, illetve alvás céljából elférnénk, de a bébi éjjel brékel, amit több belső szervünk is sérelmez már. Erre ki kellett tehát fejlesztenem azt a szuperképességem is, hogy hogyan aludjak húszcenti széles ágyperemen, kiskezekkel, kislábakkal vagy épp pelenkás popóval a számban - simán megy!

#2. Gyors vagyok, mint atom 
Amilyen megfontolt és ne kapkodjunk - típusú nő voltam rég, most olyan futamokat mutatok be a lakásban, mint egy versenyló. Két másodperc alatt gyorsulok százra, és menten ott termek a kiságynál, amint picit is másképp szuszog a gyermek. Sokszor olyan iramban kelek ki az ágyból, hogy még látom magam feküdni. Ehhez a képességemhez szorosan hozzátartozik a helyből távolugrás hangtalanul, amit magam sem tudok, hogy aprócskának neméppen nevezhető testemmel hogyan is tudok kivitelezni - de működik. Ebben a versenyszámban azért a férjem is dobogós ninja, neki már csak azt kell gyakorolnia, hogy a művelet közben a kislábujja elkerülje a bútorsarkokat, és akkor talán a hangtalan ugrás utáni válogatott káromkodásokra sem fog felébredni a gyermek. 
Aztán ott van még a folyamatosan potyogó tárgyak/ételdarabok/törékeny dolgok halmaza, amelyek leesését szenzoraim már az elmozdulásuk előtt jelzik. Előre tudom, hogy mikor mi akar leesni, és elkapom. A zuram szerint simán jobb vagyok, mint Angelina Jolie a Mr. és Mrs. Smith vacsorajelenetében, amikor a teli vörösborosüveget elkapja a fehér szőnyeg fölött.

#3. Bármit megcsinálok félkézzel (méghogy kézzel... fél lábbal, meg szájjal!)
Benedekünk születése utàn röviddel bebizonyosodott, hogy ő bizony többemberes baba - ez egy létező fogalom (nem én találtam ki), dr. William Sears amerikai orvos beszélt róla először. Azokat a babákat értette alatta, akik több igényt mutatnak társaiknál: nehezen alszanak el és gyakran kelnek, nem hajlandóak egy percre sem szem elől veszteni az édesanyjukat, és ha valami nem tetszik nekik, éktelen sírással töltik ki akár az egész napot. Az anya egy idő után már nem tépelődik, hogy ma éppen mi bántja szeme fényét: fogzás, hasfájás, növekedési ugrás, front, oltás…? Valami úgyis mindig bántja. Ezeket a babákat ma is klasszikusan “hasfájósnak” bélyegzik – pedig nagyon gyakran nem a hasuk fáj, általában csak azt szeretnék megkapni, amit minden baba: folyamatos testkontaktust és megfelelő mennyiségű és minőségű ingert. Minden baba erre vágyik, de a többemberesek valamivel vehemensebben kérik. Szóval, mivel Benedekünk nem a klasszikus "eszik-alszik-szépen elvan" - modell, én gyakorlatilag semmit, de szó szerint semmit nem tudtam csinálni nélküle kb. egyéves koráig. Az apukáján kívül senkivel nem maradt meg, saját magával főleg nem. Mostanra felfejlődtünk odáig, hogy ha főznöm kell, nem okoz gondot a zöldségpucolás félkézzel, oldalamon a gyermekkel (szoptatás közben sem...). Remekül nyitom ki a mosógépet, és ugyanilyen profin szedem ki a ruhákat belőle - lábbal. Ha netán rámfonódva szenderülne el a gyermek, profin tekerem le/fel a fűtést a lábujjaimmal, minthogy ügyesen szedek össze lábbal bármit, amire szükségem van az ágy "lábsugarú körzetéből" (a tárgyak súlyától és alakjától függetlenül!) a csokitól a telefonomon át a német szótárig. Na jó, utóbbi volt már, hogy a pofámba zuhant... A lépcsőházi cipekedés és ajtónyitás szájjal (foggal) szintén alap már.

#4. Minden testrészemmel hallok és 360 fokban látok. 
Mikor a fiúk elalszanak, akkor szoktam fülhallgatóval zenét hallgatni, vagy egy-egy videót megnézni. Namármost a fülem "foglalt", de mégis meghallom a gyermek bármely kis moccanását, így arra a szuperképességemre jöttem rá, hogy tulajdonképpen egyéb testrészeim is képesek a hallásra. A látásom is kifinomultabb lett, bár azt már tanárként majdnem tökélyre fejlesztettem, mostanra tényleg mindenhol van szemem.

#5. Tudok egyszerre háromfelé beszélni
Mindig pipa voltam, mikor régebben a már gyermekes barátnőim felhívtak, és sosem tudtunk normálisan beszélni, mert miközben velem kommunikáltak, a gyermeküket is instruálták, így olyan volt, mintha senki nem figyelne senkire. Hát pedig de! Én még egy harmadik féllel, a bolti pénztárossal is tudok beszélni, miközben telefonálok és a gyerekemnek érvelek, hogy miért nem feltétlenül szükséges most egy teljes bolti polcot lerámolnia.

#6. Képes vagyok folyamatosan pakolni és takarítani, anélkül, hogy ez meglátszana a lakáson
Ez a legkiborítóbb szuperképességem. Köztudottan gyűlölök a főzésen kívül minden házimunkát, mégis belső késztetésem lett a suvickolás, nehogymá' retekbe' lögyön a gyerök, ugye... Egy helyébe mégis mindig valahogy három mosatlan terem, a vajaskenyér persze hogy mindig pofával lefelé esik le, minthogy az is fix, hogy mindig spenótevés közben kell Benedeknek tüsszentenie, természetesen a fehér fallal szemben. És még nem is tartunk a zsírkréta kontra szőnyeg - korszaknál. (A popsikrém kontra bútorok - korszakban lubickolunk.)

#7. Simán kicserélem a bukés kakis pelust úgy, hogy az ebédet még le se nyeltem
Gusztustalan? Dehogy, időhatékony. Korábban ez elképzelhetetlen volt számomra, pedig bölcsivezetőként sok kakában volt részem, nem tudtam megszokni a peluscsere illatait, mindig kavargott a gyomrom. Most meg... Meg se kottyan a dolog, evés közben sem.

#8. Improvizálok
A béna gyerekdalok szövegeit lecserélve gondolkodás nélkül képes vagyok saját (még idiótább) szöveget imprózni, majd végtelenített verzióban (elalvásig) előadni, úgy, hogy az rímel is. Hogy ez miért is jó? Mert engem legalább szórakoztat... Igazság szerint ebben amúgy apa a legnagyobb király, de magam is remekelek néha. Így született pl. az imént a következő gyöngyszem: 

Benedeknek kicsi lába

bemászott az any'arcába, huzsedáré-huzsedom. 

Vegyed ki azt innen fiam,

hogy aludjunk így el, bimbam, huzsedáré-huzsedom. 

Betakarlak százszor be-be,

a szemedet csukjad má' be, huzsedáré-huzsedom. 

Elalszik itt az anyád is,

hátán fekszik az apád is, huzsedáré-huzsedom. 

Ha a hátán fekszik apa,

horkolni fog ajajajja, huzsedáré-huzsedom.

A végére hagytam azt a szuper képességem, amelyre a legbüszkébb vagyok: 
#9. Tudok éjjel gyerekkel a karomban vécézni, kitörölni az alfelem majd felhúzni a bugyim pofáraesés nélkül, úgy, hogy tulajdonképp alszom közben. Ezt nem is fejtegetem tovább.

Mostanában megy az a társadalmi célú (inkább magyarszaporítási célú) reklám, amelynek szlogenje az, hogy "Szülőnek lenni a legnagyobb kaland, ne hagyd ki!" - noha a reklám "ne hagyd ki"- részét aggályosnak tartom (ne mondják már meg, hogy mindenki szüljön, aki nem akar vagy nem tud, annak miért kellene), kalandnak is inkább a hullámvasutazást nevezném, nem a gyereknevelést, azért van ebben valami kis igazság. Az agyad lenullázódik (esetemben már erősen mínuszos), a tested a végletekig leharcolt, az idegrendszered tropa, a lakás ganédomb, a kapcsolataid megtépázódnak - mégis minden nap újra kell kezdened a rutint. Nevess picit az egészen, úgy könnyebb. Anya vagy. Szuperhős vagy. Csoda vagy. Ne halj bele.